Apám és a semmi

Apám semmiben sem hitt. De várj, ez így nem igaz; apám egészen pontosan a semmiben hitt. Apám nem így nevezte magát, de sokan mások nihilistának nevezték. Apám maga volt a görbetükör. Még a kritikának is a kritikája. Sőt, a kritika kritikájának a kritikája. Apám mindent átértékelt. Apám egyvalakit soha nem értékelt át. Önmagát. De apám fontos dolgokat tanított nekem. Apám nem volt hívő, és gyűlölte a kereszténységet. Mert a kereszténység szerinte a gyengék vallása. Apám ezt így, úgy emlékszem, nem mondta, de hogy egy nőies vallás. És amikor kerestem saját férfihangomat, gyakran eszembe jutottak apám szavai. Mintha valóban sokak számára a kereszténység egy anyai intelmi gyűjtemény lenne. Külsőségeit tekintve: művirág. De egyáltalán a virágok. A terítők. A hímzések. Csupa fodor és rojt. Csupa nőiesség. De apám után szabadon talán vénasszonyosságnak tudnám inkább nevezni. Szóval apám a semmiben hitt. Ami biztos, az a semmi. Később már a semmiben sem volt biztos. Semmi sem biztos. Apám élete végén megőrült. Ressentiment, mondta apám. Az ember feletti embert kereste. Olyan magyartalan és ki-nem-fejező ez a fordítás: übermensch. Az ember felett. Ember az ember felett. A meghaladott ember. Az ember, akit apám megpróbált meghaladni, szerintem önmaga volt, de ezt apám soha nem ismerte fel. De igaza volt, az embernek önmagát meghaladnia egy emberfelettiért, az élet legnagyobb kihívása. Ez nem egy templomi vallásosságot jelent. Nem művirágokat és nem vallásos mondatokat, amelyek tartalom nélkül valók. Apám próféta volt. Szándékán kívül állt, hogy az legyen, és főleg, hogy épp szavai ébresszenek kritikát a keresztényekben önmagukkal szemben, de ez történt. Apám ezt már nem érte meg. Mert ha megérte volna, hevesen tiltakozott volna. Apám gyűlölt mindent, ami népszerű. És rajongott a népszerűtlenért. Apám egy lelkész fia volt. De az apja hamar meghalt. Apámat a pietista kegyesség légkörében nevelték fel. Asszonyok. Apám nem szerette az asszonyokat. Nem szerette az asszonyszerű kereszténységet sem. Nem szerette a felszínességet. Apám maga volt a nőiességet teljességében önmagából kihasító zabolátlan férfiasság. A minden tekintéllyel szembeni totális lázadás. Apám az értékek átértékelésének kérdésén sokat elmélkedett. Olyan összefüggéseket értett meg, amiért antikrisztusnak kiáltották ki. Apámat sok éven át illett ördöginek tekinteni, nem olvasni, feketelistára helyezni. Apám szavaival sokan vissza is éltek. Például a nácik. De apám a nácikat is gyűlölte volna, és ő lett volna legfőbb kritikusuk. Mert apám nem volt hajlandó kibékülni, szövetkezni, vagy megalkudni senkivel és senkiért. Apám örök ellenzék volt. Legfőbbképp önmagáé, de ezt apám nem tudta. Apám rajongott a kereszténység előtti vallásért. Apám egy zseni volt. Meg nem értett zseni. Apámat az őrületbe vitte a megnemértettség.  Az állandó kívülállóság. Apám magán kívül volt. Az álszent, külsőségeket hajszoló, korrupt ember kíméletlen kritikusa volt.

Apám semmiben sem hitt. De várj, ez így nem igaz; apám egészen pontosan a semmiben hitt. Apám nem így nevezte magát, de sokan mások nihilistának nevezték. Apám maga volt a görbe-tükör. Még a kritikának is a kritikája. Sőt, a kritika kritikájának a kritikája. Apám mindent átértékelt. Apám egyvalakit soha nem értékelt át. Önmagát.

Apám szerint

Apám szerint az Istent az emberek találták ki, és mindenki istene olyan, amilyen ő maga. Apám azt mondta, ha a lovak tudnának szobrokat készíteni, biztosan ló-formájú isteneket formáznának. Elgondolkodtam apám szavain. Annyiféle ember annyiféle istenét láttam már. Minden ember más módon hisz benne. Összekötnek bennünket a hitvallások, és bár egyetértünk sok mindenben, mégis más az én istenem és a te istened. Isteneink hasonlítanak ránk. A baptisták istene olyan baptistaszerű. Ráadásul abból is van kálvinista meg nem-kálvinista. A reformátusok istene református. Van, akinek ötpontos istene van. Szigorú tekintetű, száraz, kimért, kérlelhetetlen, hegyes szakálla van, és a vallást rendszernek tekinti. Az unitáriusoknak egy Istenük van. A katolikusoknak szentjeik vannak, de a prostestánsoknak nincsenek. Elvileg ugyanaz az Isten, és mégis vérre-menő vita volt azon, hogy ez az én testem, az azt jelenti, hogy ez tényleg az én testem, vagy ezt másként kell érteni? Van, akinek karizmatikus, farmernadrágban jár, és nagyon lelki. Másoknak iszonyúan ítélkező Istenük van, aki folyamatosan az embereket szidja, és apokaliptikus próféta módjára a végről beszél, és bár nem ezt a szót használja, de a dekadenciáról. Hogy minden egyre rosszabb, már kiveszett a jóság a világból. Van, akinek Istene hat nap alatt teremtette az eget és a földet, és a hetediken megpihent. Mások szerint ezt nem így kell érteni, mert ez szimbolikus. És ez is és az is ugyanabban az Istenben hisz. De mégsem. Vannak, akik Istene szereti a börtönviselt, tetovált, hosszú hajú, vagy feslett erkölcsű embereket, sőt, meg is menti őket. Van, akinek az Istene a jó erkölcsöt szereti, és ki nem állhatja ezeket a mai fiatalokat. Isten zakót visel. Palástot. Talárt. Van, akinek Istene megrögzötten jobboldali, és különösen szívén viseli a nemzetet. Persze, csak a magyart. Mert a magyarok Istene magyar. Mások Istene baloldali, vagy liberális. Megint mások Istenét nem érdekli a politika, sem a nemzetiség. Van, akinek az Istene felekezetközi. Egyesek Istene nem létezik. Mások Istene evolúciópárti. Vannak, akiknek Istene támogatja a nyelveken-szólást, mások Istene szerint ez már rég nem létezik, és az egész csak kamu. Vannak, akiknek Istene szereti a műemlék templomokat. Legszívesebben ott pihen meg. És nem érdekli, ha üres a templom. Mások Istene stadionokba megy. Vagy a Felházba, Ez az a napra. Van, akinek Istene csak az orgonazenét szereti. Mások Istene csak a könnyűzenét. És vannak olyanok, akiknek Istene nagyon rugalmas, és ezt is és azt is szereti. És van, akinek Istene utálja a zenét. Vagy nem érdekli. Van, akinek Istene erkölcsös és kirekesztő. Háborúkat támogató. Militáns. Másoké békepárti és befogadó. Egyesek Istene gyűlöli a melegeket, és az abortuszt, és a házasság előtti szexet, mások Istene szeret minden embert és együtt sír velük. Van, akinek Istene nemzetiszín lobogóba öltözik, mások Istene érdektelen a nemzettel kapcsolatban. Vannak, akik Istenét nagyon érdekli a megfelelő és illendő beszéd, vagy öltözködés, vagy viselkedés, mások Istenét nem. Van, akinek Istenét csak a vallásos dolgok érdeklik, mások Istene mindenféle témára nyitott, és érdekli minden, ami követőit érdekli. Vannak, akiknek Istene tudományellenes, és megveti a műveltséget, mások Istene lelkes tudománypárti, és rajong a műveltségért. Van, akinek Isten ópium, és tényleg élethazugságait leplezi vele, mások Istene a gyógyulás pártján van, és a tizenkét lépés programokban sokak életét meggyógyítja. Van, akinek Isten ítélő és bántalmazó, aki megbünteti az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyedíziglen, mások Istene kegyelmes, és a Fiát áldozza az emberiségért. Van, akinek Istene kérlelhetetlen és eleveelrendel, mások Istene szabadakarat-párti. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a szőke hajú, kék szemű Jézus figyel a falról, hiszen az európaiak Istene európai. A koreaiaké meg koreai.

Elgondolkodtam azon, amit apám mondott. Évekkel ezelőtt hallottam tőle mindezt. Akkoriban nagyon megingott a hitem Istenbe. Miközben gondolkodtam, rájöttem, az én Istenem is nagyon hasonlított rám. Istenismeret és önismeret. Ezt mondták sokan, és én igazat adok nekik. Isten egészen más.

A szabadság vándorai

A szabadság nehéz szó. Sok évig ízleltem mindenhonnan. Azt is megtapasztaltam, hogyan lehet mérgező a szabadság. A mindent szabad nékem, de nem minden használ. Megértettem, hogy a szabadság nem egy szó. A szabadság nem kívül van. A szabadság bennem van, magamban találom. A szabadság vándorai. A szabadság a falak lebontása után van. A belső falak. A falak az előítéletek. A falak az örökölt szabadság. De a szabadságot nem lehet örökölni. Nem lehet lemásolni. Szabaddá válunk. Olyan, mint a személyiség, amit nem lehet örökölni, vagy tanulni. Kifejlődik, fejlődik, kibontakozik. Ilyen a szabadság is. Szabadnak lenni a szabadságra. És a szabadságban járni tanulunk, elesünk, falaknak rohanunk. Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. És én a legnagyobb rabságot, vagy a szabadság leginkább megnyilvánuló hiányát ott láttam, ahol elvileg az Úr Lelke volt.

Az igazság szabadokká tesz titeket. És a rabság nagyfokú jelenlétét épp az igazság elvileg való megléte alatt tapasztaltam meg. Az a lélek megkötözött. Az az igazság rabigába hajtott. Gályarabságra ítélt. Mert itt nem a mi lelkiségünkről van szó. Egyetemi éveimtől nagyon szerettem a filozófiát. Azt hiszem, a filozófia volt apám helyett az apám. Sokat tanultam a bölcsességről tőle. Ami jó, megtartsátok. A kérdezés művészete. Szókratész. Szóval Hegel azt mondta, hogy „a lélek” az emberiség lelkisége. Egy kollektív emberiség. Geist. Szellem. Szellemiség. Sokat vitatkoztam apámmal. Így ebben sem tudok egyetérteni vele. Mert a Lélek nem a mi lelkiségünk. Nem a mi szellemünk, vagy a mi szellemiségünk. Mert ez egy saját forrás lenne. Ez még mindig az örökségünk. És a mi örökölt lelkiségünk, vagy szellemiségünk az előítélet. És az előítélet nem tesz szabaddá sem engem, sem téged. A társadalmi előítélet.

Én már évek óta kiábrándultam abból, amit politikának nevezünk. A sárdobálásból. A szellemiségek és igazságok “szabadságából”. Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. A szabadság egy belső folyamat. Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Ez szabadság. A jólét hiányában is meglévő szabadság. Boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak. A sírás közben megélt szabadság. Az idealizmus. Marx azt mondta, a nyomorúság kiküszöbölhető. Nekünk, posztmarxistáknak érdemes fontolóra venni, hogy mennyire posztmarxista a társadalomról, az életről alkotott képünk. Akiket egy marxista ideológiában felnőtt társadalom nevelt fel. A nyomorúság kiküszöbölhető? A szabadság belső folyamat. És egy társadalom szabad emberek közössége. Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Gyerekkoromtól nem éreztem jobban az Úr Lelkének a hiányát, mint épp a templomokban. Az örökölt szabadság. Ami a nem-szabadság. Mert a szabadság nem egy igaznak elfogadott tanítás. A szabadság adatik. És ha én nem tudom mások szabadsághoz való jogát elfogadni, én sem ismerem a szabadságot.

A szabadság vándorút. Falakon át rohanás. A szabadság nem ideológia.

Rend a lelke mindennek. A rendkényszer nem szabadság. A hiánya. És milyen igazad van, barátom, a Lélek a rend lelkisége. A lélek nélküli rend lélektelen, lélekölő, lelketlen. A Lélek hozza magával a rendet. A nagybetűs. És a nagybetűs Lélek felborítja kisbetűs rendünket. A rendetlen rendünket. A rabbá tevő rendünket. Amibe kapaszkodunk. A fennállókat. Íme, mindet újjá teszek. Ez belül van. Ez örökölhetetlen. Ezt kapjuk. Ez adatik. Ez kiérdemelhetetlen. Ez nem jutalom. Ez nyitottság rá. Ez bátorság. Ez megnyílás.

Engedd el rended, hogy betöltsön a szabadság Lelke. Engedd el igazságod, hogy az Igazság szabaddá tegyen. Engedd el lelked, hogy a Lélek szabaddá tegyen.

Add oda, fogadd el.