Apám és a nagy narratívák

Apámtól halottam először a metanarratíva kifejezést. Akkoriban még az idegen szavak szótárára volt szükségem, hogy megértsem apám mondatait. Apám arról beszélt, hogy vannak olyan nagy elbeszélések, amelyek magyarázatot adnak mindenre a világban. Ezt talán leegyszerűsítve világnézetnek lehetne nevezni. Apám a kereszténységet is ezek közé a metanarratívák közé sorolta. És úgy gondolta, hogy ezek a nagy narratívák megbuktak. Akkoriban sokat gondolkodtam ezen. Apám a második világháborúban látott szörnyűségekkel szembesülve jutott ezekre a felismerésekre. Másokkal együtt elkezdtek a holokauszt utáni gondolkodásról beszélni. Korábban nem gondoltam bele igazán én sem, hogy hatmillió ártatlan ember meggyilkolása egy nagy narratíva nevében valóban mérföldkő az emberiség életét tekintve. Zsidó gondolkodók, de velük sokan mások, Isten létét is megkérdőjelezték. Hol volt az Isten, amikor mindez történt? Ott volt Auschwitzban? Ha ott volt, miért engedte ezt megtörténni? Ha nem volt ott, hol volt? Korábban is felvetődtek hasonló kérdések, és a kereszténység nehezen tudott ezekre a kérdésekre választ találni. Hol volt Isten a lisszaboni földrengéskor?  Hol volt Isten, amikor emberek milliói ölték meg egymást? Isten a vádlottak padján.

Apám segített megérteni, hogy Jézus egyébként erőszakmentes, békepárti üzenete az emberiség kezében mindenféle ideológia szolgálatába odaállítható. Ezt fedeztem fel az egyháztörténetben is. A Bibliával minden alátámasztható. És mindennek az ellentéte is. Egy keresztény kultúrában szükségszerűen a viszonyítási pont Isten. Még akkor is, amikor elutasítjuk, vagy szembehelyezkedünk vele, vagy tagadjuk a létét. A nem hiszek Istenben a hiszek Istenben ellenpólusa. Amikor apám a metanarratívák, köztük a kereszténység bukásáról beszélt nekem, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon amit kereszténység alatt értünk, az állandó-e vagy változik? Van-e egyáltalán egy általános értelemben vett kereszténység? És ha igen, hogyan lehet ezt összefoglalni? Minden keresztény egy kalap alá vehető? Apám komolyan megpróbálta a kereszténység melletti elköteleződésem.

Nem szeretem a hasított megoldásokat. Sokan úgy gondolták, hogy a rossz keresztények rossz dolgokat tesznek, a jó keresztények meg jó dolgokat. Vagy a hívő-hitetlen tengelyen helyezték el a történteket. Mindenesetre mindenkit kihívás elé állított, hogy végülis Európában mindenki keresztény volt, azok is, akiket megöltek, és azok is, akik megölték őket. Sok elhurcolt zsidó is már rég a keresztény hitben élt, de legalábbis a hitünk gyökerei közösek. De nem is a hit állt ekkor a gondolkodásom középpontjában. Apám kemény etikai kérdéseket vetett fel állításaival. Miben különbözik a kereszténység és más világmagyarázó elvek, vagy narratívák? Miben más a kereszténység, mint a darwinizmus, vagy a fasizmus vagy a kommunizmus?

Anyám a fejét a homokba dugta.

Magamra maradtam a kérdéseimmel.

És engem nem elégített ki az önmagamat a történetből kimosó válasz, hogy azok rossz keresztények voltak, meg rossz emberek, mi meg jók vagyunk. Mégiscsak ott állt az egész keresztény Európa a házasságtörés közben tetten ért asszony megkövezésénél. És az asszonyt halálra kövezték. És nem volt senki, aki azt mondja, én sem ítéllek el téged? Mindenki bűntelen volt?

Apám a figyelmem ráirányította a személyes felelősség témájára. Azóta is sokat gondolkodom a személyes felelősség kérdésén. A második világháborút követő Nürnbergi Perben a legtöbb magas rangú náci vezető védekezése ez volt: én csak parancsot teljesítettem. A metanarratívák bukása az én életemben azt jelentette, hogy egyre kevésbé hittem abban, hogy önmagában a keresztény jelző bármit is jelentsen. Hogy ez sokszor olyan, mint a banán elé kitett magyar termék felirat a bevásárlóközpontban. Az én nagy narratívám is megbukott. A személyes felelősség váltotta fel. És a kérdések. És a személyes narratíva keresése. Hogy hol vagyok én? Hol lettem volna én?

Apám létbátorsága

Apám egy nagy kaliberű gondolkodó volt. Egyetlen mondata napokra elegendő gondolkodni-valót adott. Apámat hallgatva mindig úgy éreztem, hogy még sok évet kell élnem, hogy megérthessem azt, amit mondott. Még most is így érzem. Apámat a létkérdések foglalkoztatták. Egyáltalán nem volt szokványos, ahogyan megközelítette a keresztény hitet. Nála minden mindennel összefüggött. Apám arra tanított, hogy az a gondolkodásmód, ami életidegen, semmire sem való. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy olyan, mint a megízetlenült só. Apám nehéz mondatokat mondott. Amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, hogy ezek teljesen felesleges túlbonyolítások, de apám szavai mögött élet volt. És ezért volt súlya annak, amit mondott. Nem is annyira arról szerettem volna beszélni, amit apám mondott, hanem amit tett. Mert apám tettei tettek bizonyságot a szavairól.

Amikor a nácik hatalomra jutottak, apám épp teológiai tanár volt egy nagynevű egyetemen. Apám volt az első nem zsidó egyetemi tanár, aki kiállt a zsidók mellett. Apám írt egy kis könyvecskét létbátorság címmel, de nem a könyvecske tanított nekem sokat a létbátorságról, hanem apám tettei. Apám nem volt szervilis. Tudjátok, mi a szervilizmus? Amikor odasorakozunk az erősebb mögé, vagy a tekintély szava mögé, és nem állunk ki a gyengébb mellett, és így valójában a saját igazunk mellett sem. Mostanában egyre gyakrabban hallani az öncenzúra kifejezést a közbeszédben, ami azt jelenti, hogy vigyáz, mit mondasz, vigyázz, ki vagy mi mellett állsz ki, légy okos, helyezkedj okosan. Apámnak az állásába, és az állampolgárságába került ez a kiállás. Apám tanította meg nekem, hogy a hit nem a templomban, meg a vallásos foglalatosságokban nyilvánul meg igazán, hanem az egyház, a templom, a vallás világán kívül. A társadalomban. Apám nem egy templomi hívő volt. Nem egy olyan kutya, ami a kerítés mögül ugat. Apám negyvenhét éves volt, amikor emigrálnia kellett a hitleri Németországból. Amerikában kezdte újra az életét, és folytatta a munkáját. Apám egy bonyolult teológiai nyelv megalkotója is volt, és nem csupán egy új nyelvet kellett negyvenhét évesen megtanulnia, de egy más gondolkodásmódot is, és abba átültetni mindazt, amit már megfogalmazott. Apám megcsinálta.

A másik, amit apámtól tanultam, hogy lássuk a körülöttünk lévő világot. Álljunk párbeszédben. Tudjuk, hogy hol állunk, de alkossunk hidat. Lépjünk át a határon. Álljunk párbeszédben más gondolkodásmódokkal, a világgal. A világról való árnyalt gondolkodás. Mindannyiunknak van egy nézőpontja, de nem mindannyian vagyunk képesek arra, hogy megértük saját nézőpontunkat. Apámtól azt tanultam, hogy teremtsünk kapcsolatot. Apám filozófiát is tanult. Később a pszichológiában alkalmazták apám felismeréseit. Amiről gondolkodni lehetett, arról apám gondolkodott. Mert apám egy gondolkodó volt.

Szeretném kritizálni apámat, de azt hiszem, hogy még nem értettem meg eléggé, hogy kritizálni tudjam. Még tanulok. Tőle is.

Apám feltámadása

Apám nem hitt a feltámadásban. Akkoriban szinte senki sem hitt. Legalábbis aki értelmiséginek számított, nem hitt. Apám szerint az evangéliumok tele vannak mítoszokkal, mitikus megfogalmazásokkal, amelyek ugyan tartalmaznak történelmi tényeket, de ki kell hámozni belőle az igazi üzenetet. Akkoriban nagy vita volt arról, hogy a történelmi Jézus egyáltalán létezett-e, vagy csupán a tanítványok találták ki. Mások különbséget tettek a történelmi Jézus és a tanítványok hitében élő Krisztus között. Apám meghirdette a mitosztalanítást. Mesék és mítoszok. Apám racionális elme volt. Teológiai tanár. Sokszor éreztem úgy, hogy apámnak igaza van. Leggyakrabban akkor, amikor az evangéliumok mélyebb üzenete helyett az üzenet középpontjába a megfogalmazás keretei kerültek. Jézus feltámadásáról vitázni úgy, hogy közben ez csupán egy racionális szövegelés marad. Közben ez a hit, ami valójában egy állítás igaznak elfogadása, ráadásul minden érv nélkül, szóval ez a hit hidegen hagyja az ember életét. Sokszor éreztem úgy, hogy apámnak igaza van. Mindig így éreztem, amikor azt láttam, hogy meseszerűen értelmezik a keresztények a hitet. Amikor azt láttam, hogy aki nem hiszi, hogy Jézus feltámadt, az szegény megtévesztett ember.

Eleve a kételkedő, eleve a gondolkodó, eleve az intellektus. Nem lehetnek kérdések, mert a válaszok már kész vannak. És a hívő az, aki elfogadja ezeket a válaszokat. Miután saját kételyeim először megfogalmazódtak a hitemet illetően, és elsőként önmagamat kérdőjeleztem meg, mindazt, amit hittem, számomra már nem voltak kielégítőek az előre-megrágott válaszok. Sokszor kaptam megbélyegzést gondolataimért én is. Hibáztatást, hogy elrontott a teológia, elveszett a hitem, sőt, hogy elromlottam. De azt hiszem, apám olyan kérdéseket feszegetett, amelyek egy érettebb, őszintébb, igazabb hithez vittek közelebb. Apám persze nem tudott továbblépni a kritikánál. A bibliakritikánál. Ami valójában a bibliaértelmezés kritikája. Hermeneutika. Az értelmezés a későbbiekben központi szerepet töltött be a nyugati gondolkodásban. Mert értelmezéseink nem azonosak a kijelentéssel. És egyáltalán hogyan viszonyuljunk a szent szövegekhez. Mit jelent a szent? Hogy vitathatatlan? Az egyház története folyamán számos értelmezés felütötte a fejét. Voltak olyanok is, amelyek egész hosszú időre az egyház hivatalos tanításává lettek. Értelmezési hagyománnyá.

Apám és a bibliakritikusok egy történelmi helyzetben nagy szolgálatot tettek az egyháznak. Mi utólagosan, egy teljesen más történelmi és kulturális szituációban alkothatunk elmarasztaló véleményt, de ez igazságtalan. Hogyan lehet egy megváltozott kulturális helyzetben megtalálni a régi hagyományokat és tanításokat újra? Apám ennek a munkának az egyik felét elvégezte. Elkerülhetetlen, hogy lehámozzuk a kulturális sallangokat a hitünkről és a hitértelmezéseinkről. Én is sokat gondolkodom azon, hogy hogyan lehet elsőként önmagamnak, a jelenkor gyermekének újra- megfogalmazni a régit. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az, ahogyan hisznek, azonos mindenki más hitével, és hogy a személyes hittartalom azonos az egyháztörténet hittartalmaival.  De ez nincs így.

Apámat gyűlölték a fundamentalisták. Ők az ellenkező oldalra helyezkedtek. De ők legalább annyi dologban tévedtek, mint apám. A bibliakritika kiönti a vízzel a gyermeket is. A fundamentalizmus meg egy üres kádban szeretne gyereket fürdetni. Néha az az érzésem, hogy a gyerek is hiányzik. Narratívák. De a narratívákról majd máskor. Meghaladni apámat és a fundamentalistákat. Előbb én is fundamentalista voltam. Mert anyám is az volt. És én anyám fia voltam. Apám ráébresztett vénasszonyos hitem hiányosságaira. Sokat tanultam apámtól. Ő tanított meg megkérdőjelezni a bibliaértelmezéseimet.  Ő segített felismerni az önlegitimációimat. Az igaznak elfogadott, de megalapozatlan hiteimet. A hitem és a hit tartalma közötti különbséget. Ő nyitott távlatokat előttem a bibliai történetek új dimenzióinak megismerése felé.

Jézus feltámadt. De ez ma már számomra nem csupán egy tanítás, ami a nem-támadt fel ellenében bír csupán jelentőséggel. Már tíz év is eltelt azóta, hogy apámmal ezekről beszélgettünk. Azóta az én életem is nagyon más lett. Jórészt annak köszönhetően, hogy apám minderre felhívta a figyelmem.