Ahhoz kell hit, hogy végigcsináld

„Feladni könnyű, ahhoz kell hit, hogy végigcsináld.”, ezt Joyce Meyer mondta, és emlékszem, hogy nagyon sokat adott nekem akkor ez a mondat. Mit is jelent feladni? Mit is jelent végigcsinálni? Eszembe juttatta, hogy milyen családban is nőttem fel, hogy mennyire kifordított, hamis értékrend szerint neveltek, hogy mennyire nem egyszerű még azt sem eldönteni, hogy mikor is adjuk fel, és mikor is kellene valamit végigcsinálnunk. Az alkoholizmus, és a hozzá kapcsolódó családi betegség egyik legfontosabb mozzanata a gyógyulás felé vezető úton épp az, hogy feladjam. Azt hiszem, hogy Martin Luther King erőszakmentes ellenállásról szóló elgondolása kezdett el elgondolkodtatni először azon, hogy van úgy, hogy úgy győzünk, hogy nem harcolunk. Egyszerűen engedjük magunkat és másokat is, hogy szembesüljünk a helyzettel. Mindegy, hogy az elnyomottak mi vagyunk, vagy mások. Úgy küzdünk, hogy a másik fél játékszabálya szerint feladjuk. Két éve ez a gondolat járt a fejemben, írtam is róla. A szemet szemért, fogat fogért elve helyett a tartsd oda a másik orcádat is, add oda az alsóruhádat is. Vannak helyzetek, amikor csak akkor nyerhetünk meg mindent, ha mindent elveszítünk. Erről szól az evangélium is. Ilyen az is, amikor kilépünk egy világból, ahol a másik feletti győzelem mozgatórugói munkálnak. Nem állni ellent a gonosznak. De van itt egy másik fontos felismerés is. Megérteni, hogy a gonosz nem a másik. Hogy mi is az a gonosz? Hogy mit jelent az ősi keresztény tanítás, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Hogy valamilyen módon mindannyian részt vállaltunk, akár akartuk, akár nem. És amikor feladjuk, hogy így csináljuk végig, ahhoz kell szerintem a legnagyobb hit. Hogy bármi elveszhet. Semmi nincs, amibe még kapaszkodom, ha az benne tart, ha az fenntartja. Még az életembe sem. Mert ez így már nem mehet tovább. Néhány éve apám elmondta, hogy úgy 17 éve azért hagyta abba az ivást, mert ráébredt, hogy ha így folytatja, meg fog halni. Tényleg szörnyű állapotban volt, és talán át sem érezte, mennyire, vagy milyennek látszott nekünk. Ebben a beszélgetésben szívesen elmondtam volna neki, hogy tisztelem azért, hogy abba tudta hagyni. Az identitása része volt. Azt hiszem, apám nem értette meg, hogy ez nem csak róla szólt. Hogy ez szólt a gyerekkoráról, a házasságáról, a történeteiről, kudarcairól, mulasztásairól, alkatáról, jelleméről, és a környezetről, amiben benne élt. Vannak dolgok, amelyeket lehet, hogy soha nem fogunk megérteni, vagy nem válunk képessé a befogadására. Elengedhetjük, elfogadhatjuk. Elengedem, elfogadom. Múltam, jelenem és jövőmet. Veszteségeimet és nyereségeimet. Mit használ, ha az egész világot megnyerem, ha közben kárt vallok a lelkemben? Semmit nem használ. De ha lelkemet megnyerem, mindent megnyertem. Mély üzenetek ezek. Nem a felszínen vannak. Egyedül felfedezhetetlen mélységekben. A felszínen csak szemet szemért, fogat fogért van. A mélyben van a megváltás, és az is, hogy miért is kellett Isten Fiának szenvednie és meghalnia. Azt hiszem, hogy Jézus útja a mennytől a feltámadásig a legszebb kiábrázolása annak, hogy mit is jelent nem ellenállni a gonosznak, sőt, még odatartani a másik orcádat is, még odaadni az alsó ruhádat is, sőt, még az életedet is. Mert az, amit Jézus legyőzött, legyőzhetetlen másként. Ezért csak vele, csak benne. Ehhez kell hit, hogy végigcsináld. Három éve egy továbbképzésen a Csillapontra készültünk egy témacsoportban, és felvetődött ez a gondolat, hogy Isten hisz bennem. Hatalmas ellenállás volt bennem ezt a mondatot illetően, ma már nincs. És ahogyan a hat évvel ezelőtti írásaimat olvasgattam, egyszer csak ráakadtam erre a mondatra az egyikben: Isten hisz benned. Megállt az ütő bennem. Még ezt a hitet is elveszíteni? Még azt is, hogy Isten hisz bennem? A kereszten Jézus ezt kiáltja: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Hinni, hogy Isten nem hagy el, és közben úgy érezni, hogy még az Isten is elhagyott, két teljesen különböző dolog. Nem hiszem, hogy baj lett volna Jézus Istenbe vetett hitével. Az elahagyattatás átélése ez. Hogy azt is megjárom, hogy milyen nélküle, mielőtt hazatalálok. A pokolra szállok. A mélységbe. Hogy mit is jelent a bűn. Hogy ebből az ember, akit szeretek, nem tud kiszabadulni egyedül. Mert még azt sem tudja, hogy feladnia kellene, vagy végigcsinálnia? Mi a győzelem útja? A győztes hité? Megéltem életemben többször már, hogy úgy éreztem, mindent elrontottam. Azóta sok mindent megértettem, például azt, hogy nem múlik minden rajtam, és nem én viselem a felelősséget mindenért. Magamért felelek. Feladni, hogy feleljek valakiért, akit szeretek, egy meghalással azonos. Kidobni a fiam, aki drogozik, és már mindenkit becsapott, mindenkit kihasznált már. Többször is. De hát szeretem. Nem, mert ez neki sem jó. Hány dologgal vagyunk így? Hány kapcsolattal? Akármilyen, az apád, akármilyen, az anyád. Ez igaz. De ez nem jelenti, hogy átvállalni a magáért viselt felelősséget, ez lenne a szeretet. Jézus átvállalta, de a megváltás útján végigjárjuk vele ezt az utat. Ez nem egy fejben dől el dolog. Az úton meghalunk és megszületünk. Ez az út nem szépségápolás, vagy léleksimogatás, hanem maga a szenvedés útja. Nem ment meg a szenvedéstől, de velünk van benne. Vezet, ha engedjük. Átölel, ha erre van szükségünk, de nem ment meg attól, amin keresztülmegyünk. Nem teszi, mert jobban szeret ennél. Mert tudja, hogy az út a feltámadás irányába vezet, és hogy erre van valóban szükségünk.

A parázna asszony

Végy feleségül egy parázna asszonyt. De Uram, nem kérheted ezt tőlem. Ezt nem engedi a törvény. Tiltja a szavad. Tudod te, Uram, mi az a kognitív disszonancia? Tudod, milyen érzés? Olyan, mintha kettéhasadnál legbelül. Ezt nem kérheted, nem engedi a hitem, az erkölcsöm. Tudod, Uram, hogy a parázna asszony tisztátalansága engem is tisztátalanná tesz? A szennyesség-érzés. Tudod, Uram, mi az a bűntudat? Uram, tiltja a vallás a házasság előtti szexet. Nem tehetem, nem kérheted ezt tőlem. De mégis hogyan gondoltad ezt? Tényleg azt gondolod, hogy azért, mert a te prófétád vagyok, bármit megtehetsz velem? Uram, egy kicsit, csak egy nagyon picit tiszteletben tarthatnád a magánéletem. Kérlek, csak azt ne. Skarlátbetű. A próféta, aki egy paráznát vett feleségül. Legyenek gyerekeink is? Hogy az életem legyen maga a megtestesült szimbolizmus? Hol van itt a tisztelet, Uram? És mi lesz velem? Ismered Istenem Freud felismeréseit? Én hiszek neki, mert átérzem ezt a helyzetet. Tudod te, Uram, mi az az ekkléziogén neurózis? Hogy a vallás világában szereztem sebeket, és állandó bűntudat gyötör. Ami nem szűnik, mert a helyzet fennáll. Amikor konfliktusba kerülnek lelkem vágyai és a valóság. Tudod te, Uram, hogy milyen nehéz ebből gyógyulni? Tudod, néped milyen ítéletes? Hogy lehet, hogy lesznek, akik soha többé nem állnak velem szóba. Vegyek feleségül egy parázna nőt, mert rútul paráználkodik-e nép? Tudod, te Uram, mi az az attribúciós hiba? Hogy néped nem ismer magára benne, sőt, bennem ítéli el magát. Mert önmagunkat felmentjük, és a másik felet ítéljük el saját bűneinkért is. Akár ezt is mondhatnád, hogy vegyek feleségül egy bűnössé tevő asszonyt. És egyébként is, Uram, nem lehetett volna ezt az egész házasságos dolgot valahogyan jobban megoldani? Látod te sebeinket? Hogy mennyit szenvedünk mi ettől az egésztől? Második szüzesség. Bűntudat. Ambivalencia. Szétfeszülünk a fájdalomtól, és miközben vágyunk rá, taszít is. Át tudod érezni, Uram, a szexualitással járó iszonyú lelki feszültséget? Azt a gyakran egymást kínzó lelki közelséget, hogy miközben érezzük, hogy egy anyagból lettünk, és összetartozunk, lehetetlen ez az egyesülés. Tisztában vagy te azzal, mit alkottál? Persze, értem én, a bűneset. De Uram, ne fokozzuk jobban. Uram, a megbélyegzettség. Hogyan nézzek így majd prófétatársaim szemébe? Nem várhatod. Nem kérheted. Istenem, nem lehetne egy tiszta és feddhetetlen életet élnem, és úgy lenni szolgádnak? Ne rekeszd csontjaimba tüzed, mert elemészt. Félek. Tudod, mi az a spirituális bántalmazás? Mit jelent kitaszítottnak lenni? Erkölcsi értelemben leprásnak? Miért nem könnyebb ez? Tudod, Uram, a házasság meg családetika. Nem tehetem, hogy törvényednek ellenkezve megtegyem amit parancsolsz. Kognitív disszonancia, amikor konfliktusba kerül az, amit magamról és a világról hiszek, a valósággal. Én is paráznává válok. Soha nem mosom már le magamról. Végérvényesen bűnössé válok. Rútul paráználkodik e nép. Értelek. De én nem akarok részt venni ebben. Küldj mást. Tudom, mondták ezt már mások is. Erkölcsi konfliktus.

És megtisztítasz engem? Tisztává teszel? Megbocsátasz majd? Feloldozást adsz? Második esélyt? Népeddé fogadod újra a népet, ha megtér? Mi a megtérés nálad, Uram? Hány pontba foglalod? Megtéretlenné teszel, ha eleget teszek parancsodnak, tudod te? Megtagadnak kegyességi irányzatom képviselői. Uram, megszabadítod néped, ha megtér? Szétszakítja a lelkem ez a helyzet, Uram. Békét tudsz teremteni bennem, lecsillapítod a lelkemet kínzó belső vihart? Istenem, ne hagyj magamra ebben.

A tűz, ami nem éget el

Érzékcsalódás lenne? Egy csipkebokor, ami ég, de nem ég el. Ez lehetetlen. Ez nem történhetne meg. Minden természettudományos érvnek ellene mond. Uram, ez nem történhet. Most abban is elbizonytalanodom, hogy ép vagyok mentálisan. Ki vagy te, Uram? Több vagy, mint csupán egy hang a fejemben? Több vagy, mint a bennem rejlő spirituális vágyakozás? Ki vagy? Vagy? Vagyok. Én a Vagyok vagyok. Aki volt. Aki van. Aki lesz. Én vagyok Isten. De Uram, mondd meg a neved. Mit mondjak, ki küldött? Tudnom kell. Ki vagy, akinek a tüze nem éget el? Emésztő tűz vagy bennem. Bensőmben égsz, mégsem égetsz el. Bennem szólsz. Leoldom saruimat. És szemléllek. Ez nem történhetne meg. Az istenélmény. A spirituális tapasztalat. Uram, én mindent tudok, amit tudnom kell, és ez nekem túl sok. Erről nem olvastam még senkinél. Te így tudományosan igazolhatatlanná válasz. Uram, tudod, a mítosztalanítás. Meg a vallásos érzés. Meg a felvilágosodás. A humanizmus. A természettudományok meg a kvantumfizika, Uram. Tudod, az evolúció. A teremtéselmélet, Uram. Ismered te ezeket az elméleteket? Nem férsz bele így, Uram. Nem férsz a fejembe. Szétfeszíted a lelkem. Ebbe beleőrülök. Én vagyok. Ízlelem ezt magamban. Forgatom, mint Mária szavaidat. A Vagyok. Furcsa egy Isten vagy te, Uram. Milyen név az, hogy Vagyok. Tudod te, hogy ez a héber nyelvben a létige? Egy Isten, aki van. És mit tudhatunk rólad, Isten, aki vagy? Tudod, deus absconditus, meg deus revelatus.  A forráselmélet, Uram. Papi irat, meg deuteronomista szerző. Legalább öt pontban foglald össze magad, hogy rendszerbe tudjalak foglalni. Furcsa egy Isten vagy te. És mit mondjak majd, amikor megkérdezik, ki küldött? Mégsem mondhatom, hogy Isten, aki van. Akiről ennyit lehet tudni. De nem, tudod, engem nem ez érdekel, hanem a bokor. Nincs túl sok természettudományos képzettségem, de annak a bokornak el kellene égnie, és én nem hallhatnálak téged. Tudod, te, Uram, hogy Heidegger szerint csupán a lelkiismeretem hangja vagy? Egy belső hang. De te nem ezt mondod. És nem ég el a bokor. Ez a bokor egyben van. És égsz bennem is, mint csontjaimba rekesztett tűz, de nem égetsz el. Ez lehetetlen. Túl sok vagy nekem, Uram. Nem lesz ez így jó. Mondj valami konkrétat. Segíts tisztázni a teológiai konfliktusokat. A népnek van konzervatív, liberális, radikális, radikálisan konzervatív, és ezer egy ista csoportja, nekik kevés, hogy te egy vagyok vagy, mert számukra nem mindegy, hogy te mégis milyen módon vagy a Vagyok. Tudod, uram, agyból. Leoldott saruk. Istenélmény. A Vagyok. Parancsolatok. Mi lesz ebből, Uram? Mi lesz ebből? Mi a szándékod? Legalább egy szándéknyilatkozatot adj. Hogy megtárgyalhassuk. Kérlek, Uram. Mégsem lehet ez ennyi, egy bokor, ami nem ég el, és egy Isten, akinek valójában a nevét sem tudjuk. Uram, legalább valami jelet adj. Tudod, istenbizonyítékok. Istenérvek. Amivel bizonyítom, hogy te Vagy.

Nem, te nem adsz. Mert te Vagy. Nem szorulsz bizonyításra. Nehéz ezt elfogadnom, Uram. Nehéz ezt. Nehéz.