Anyu

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” Ézsaiás 49,15

Könyvtárnyi pszichológiai meg fejlődéslélektani szakirodalmat olvastam el, és megértettem, hogy ha az anyai kötődés a későbbi életünk alakulásának az alapja, akkor végérvényesen eldőlt az életünk még akkor, amikor anyánk visszatükrözött minket. Már végérvényesen ambivalens, elkerülő, vagy biztonságosan kötődő ember leszek. Erre predestináltattam. Ha nincs Isten, anyu alkotása leszek. De mi történik, ha van?

Anyu, mekkora terhet rakott rád az élet és én mennyire nem értettem ezt. Hiszen gyerek voltam. A tökéletesen szerető és gondoskodó anya, aki olykor a férjének is anyja, és közben saját maga anyjának is kell lennie anyja helyett, mert még fejlődésre, nevelésre, bátorításra van szüksége. És ki gondoskodott rólad? Rád ki figyelt? Ki értette a bizonytalanságodat, amelyet te megad sem értettél? Tudod, anyu, nekem nagyon nehéz a gyerekkori érzéseimet közel engedni magamhoz, mert a belső gyermek ezer sebe kötődik hozzád. Anyaseb. Minden mérgező érzés, amit te is magaddal hoztál saját édesanyádtól, bennem is testet öltött. Sebeid sebeimmé lettek. Elvárásaid velem szemben támasztott elvárásokká lettek. Tudtad, hogy én nem tudtam különbséget tenni önmagam és közted? Talán te sem. Talán te ma sem. Talán te ma is abban a hitben élsz, amiben akkor, hogy ismerem a csecsemőmet, mert az enyém. Ismerem a fiam, hiszen az enyém. Jobban ismerem, mint ő önmagát. Anyu, ez lehet, hogy így volt, amikor csecsemő voltam, de idővel ez számomra korlátozó, kontrolláló és nyomasztó lett. Én egyénné lettem. Engem fojtogatott az ölelésed. A babusgatás egy idő után fojtogatássá lett. A gondoskodás kontrollálássá. Anyu, nekem voltak saját érzéseim. Te nem tudtad ezeket megérteni, mert a sajátjaidat sem tudtad. Anyu, én mást éreztem. Átadtad minden érzésedet nekem, köztünk szabadon áradt a szégyen és a bűntudat, a szorongás és az önmegvetés. Amikor szégyellted magad, és nem tudtam ezt magamtól elkülöníteni, és úgy éreztem, engem szégyellsz. Hogy én egy szégyen vagyok. Anyaseb. Így kaptad te is. Megértettem. Sokat tanultam, anyu. Megértettem, mit jelent az eredendő bűn. Anyám vétekben fogant engem. Én megértettem a szégyenem és a bűntudatom. És megértettem, hogy ezek a tökéletesség kényszeréből fakadnak. Hogy anyaseb-történet a családunk története. Azt adtad, amit te is kaptál. Az önértelmezésed generációk anyáinak öröksége. A transzgenerációs anya-archetípus. Tudod, még csak így tudok erről beszélni, a felnőtt önmagam szavaival, mert a belső gyermek hozzád való viszonya még iszonyú félelmekkel terhelt. Nem tudok közel menni hozzád. “De ha ő meg is feledkeznék” – ezt érzem én, hogy megfeledkeztél rólam, amikor saját érzéseidet vetítetted belém. Én évek hosszú sorát éltem le így, érzelmi öntudatlanságban. Csak sodródva, egy érzelmi hullámvasút volt az életem. Mások érzelmeivel összekapcsolódva szárnyaltam vagy zuhantam a mélybe, ahogyan ezt mutattad nekem születésemtől, sőt fogantatásomtól kezdve. Hogy nekem nem volt egy érzelmi te és egy érzelmi én. Én leváltam, anyu. És elfogadtam, hogy te ezt nem érted, mert te sosem váltál le. Számodra a mindenség veled lélegzik, veled sír és veled örül. Számodra nincsen érzelmi értelemben vett te és én. Nincsen én és az a dolog. Veled mozog a mindenség, és te a mindenséggel mozogsz. Hullámvasút, ahol minden csak megtörténik. Megértettem a nárcizmusod, anyu. Hogy számodra a saját akaratod a mindenség akarata, mert benned még nem vált el a te és az én, az én és a másik. Minden egybe tartozik érzelmileg. Anyu, elbúcsúzom. Idegenné lettem, hogy a saját érzéseimet érezhessem. Hogy a mindenség tőlem különálló, csodálatra és megismerésre váró univerzummá váljon, amelyet nem én mozgatok. Elveszett mindenhatóság-érzet. A mindenség nem sír velem és nem örül velem. A mindenségnek saját élete van, és nekem is. Számomra Isten egy másik anyává lett. És anyává lettek az emberek, akik figyelő tekintetében annak tükröződöm vissza, ami épp most valójában vagyok, és hogy jól vagyok így. Erre volt szükségem. Elengedem a kezed, anyu. Köszönöm az életem. Amit adni tudtál. Rábízlak a számodra veled egységet alkotó mindenségre és én Isten kezében a föld porából emberré leszek, hogy betelvén az élettel majd visszatérjek a porba, amiből vétettem. De addig még feladatom van. Alkotni és nevelni. Szeretni és figyelni. Apának lenni és férjnek. Szerető férfinak és testvérnek. Kiváltam belőled, a porból, amiből vétettem. Isten veled.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.