Apám paradigmaváltása

Apámat a történelem nagy folyamati érdekelték. Apám felfedezte, hogy az emberek időről időre úgy léptek előre az őket körbevevő világ megértésében, hogy változtattak a nézőpontjukon. Tehát apám megkérdőjelezte, hogy az emberiség törésmentesen halad előre a megismerésben. Apám töréseket fedezett fel a haladásban, amelyek elősegítették a haladást. De ezek a törések egy másik módon vittek tovább. Apám ezeket a haladásbeli töréseket paradigmaválásnak nevezte. A paradigma apámnál azt jelentette, hogy egy adott dologhoz adott szabályok szerint adott módon viszonyulunk, és amikor változtatunk a paradigmánkon, más eredményekre juthatunk. Ő ezt a tudomány történetében vizsgálta. És ezeket a paradigmaváltásokat tudományos forradalmaknak nevezte. Arról gondolkodott, hogy hogyan jönnek létre a tudományos forradalmak. Hogyan változik meg egy generáció alatt a paradigmánk. Vagy a nézőpontunk.

Több dolgot is tanultam apám paradigmaváltásaiból. Apám tanította meg, hogy az előrelépés egy adott témát illetően van, hogy a szabályok és a keret átalakítását igényli. Tehát hogy elkezdjük megkérdőjelezni saját nézőpontunkat, de amikor saját nézőpontunkat megkérdőjelezzük, mindig egy közösség nézőpontját is megkérdőjelezzük, amelybe tartozunk. Tudományos paradigmaváltás volt például az a felfedezés, hogy nem a nap forog a föld körül, hanem a föld a nap körül. Ma már elképzelhetetlennek tartjuk, hogy hogyan gondolhatták tudós emberek azt, hogy a nap forog a föld körül, de akkoriban a tudomány elképzelhetetlennek és nevetségesnek tartotta azt a felvetést, hogy a föld forog a nap körül. Ráadásul mindezt egy Bibliai igével is alátámasztották: „Állj meg nap Gibeonnál”, és ha a nap megállhat, akkor a nap mozog. Ez számomra, aki teológus voltam, azt a kérdést is felvetette, hogy helyesen értelmezzük-e a Szent Iratokat, amikor ilyen természettudományos állításokat próbálunk kinyerni belőle. Apám arra tanított, hogy lehetséges, hogy egy zsákutcában vagyunk, és csak akkor jutunk tovább, ha kijövünk ebből az utcából, és egy másik úton haladunk tovább. Ez valóban paradigmaváltás. Mert korábban én is, és közben mások is meg vannak győződve, hogy nem az utcával van baj, hanem, hogy nem látunk valamit. Apám azt mondta, az a baj, hogy nem látjuk, hogy baj van az utcával. Mert ez az utca nem visz tovább.

A másik, amit apám tanított, hogy hogyan történik egy ilyen paradigmaváltás. Apám azt mondta, hogy a paradigmák egymás mellett élnek, és nem az történik, hogy egy adott paradigma képviselői áttérnek egy új paradigmára, hanem a régi paradigma képviselői kihalnak. Tehát, hogy van, ami csak kihalással gyógyul. Vannak szemléletmódok, amelyek meghatároznak egy teljes generációt, és ez a generáció már nem fog áttérni egy másik szemléletmódra, hanem az történik, hogy egy új generáció egy új szemléletmódot talál, és a régi idővel kihal a képviselőivel együtt. Sokszor segített apám nekem, amikor szomorúan szembesültem azzal, hogy nyilvánvalóan káros és értelmetlen szemléletmódokat képtelenek elengedni idősebb emberek. Apám arra tanított, hogy ha valamire rájöttem, öntudatosan menjek végig ezen az úton. Hogy jöjjek ki a zsákutcából, és keressek egy másik utat. Hogy bátran kérdőjelezzem meg azokat a szabályokat, amelyek lényegében lehetetlenné teszik, hogy kijöjjek a zsákutcából, és egy másik úton haladjak tovább.

Apám azt tanította, hogy a társadalom, az emberiség változása generációk egymásutánjában történik. Idővel az új paradigma is meghaladásra, vagy leváltásra váróvá válik. Sosem fedeznénk fel semmi újat, ha azzal a feltételezéssel élnénk, hogy már mindent felfedeztünk. Már mindent tudunk. Apám arra tanított, hogy a legtöbb ismeretlen ott van, ahol úgy tűnik, már minden ismert.

Apám borotvája

Apám egy olyan elvet tanított, amit sokszor alkalmaztam életemben. A borotva elvét. Apám azt mondta, hogy ha egy jelenségre, vagy dologra van két magyarázatunk, akkor azt kell választanunk, amely egyszerűbb, vagy kézenfekvőbb. Ez apámnál nem leegyszerűsítést jelentett. Apám egy olyan korban élt, amikor mindent végletesen túlbonyolítottak. Látszólag ma nem egy ilyen világban élünk, de ez nem jelenti, hogy apám elve szerint járnánk el. Komoly erkölcsi dilemmák, vagy az élet nagy kérdései szükségesek ahhoz, hogy a válaszaink közül az egyszerűbbet válasszuk. Eleve szükség van válaszokra. Abban a korban élük, hol nincsenek igazi kérdések, és így igazi válaszok sem. Egy olyan korban, ahol a válaszokat már megadták a fel nem tett kérdéseinkre, és csak el kell fogadnunk őket. Apám a borotva elvével nem csak arra sarkallt, hogy egy jelenségre az egyszerűbb magyarázatot keressem, de arra is, hogy keressek magyarázatot. Hogy ne elégedjek meg az előre-gyártott válaszokkal.

Apám borotvája segített ki az életszerűtlen teológiai fejtegetésekből. Olyan eszmefuttatásokból, amelyek sem közelebb nem visznek valami megértéséhez, sem távolabb nem visznek valamitől, ami téves. Apám elve arra tanított, hogy az élet igazi kérdéseit keressem, és az igazi kérdésekre igazi, de egyszerű válaszokat találjak. A kérdések és a válaszok is egyszerűek, ha megértettük őket. Ha megértettük őket, egyre árnyaltabban, egyre bonyolultabban is ki lehet dolgozni, de ez mindig visszabontható elemeire. Mondhatjuk, hogy reprodukálható. Nem azoknak szól apám elve, akik azt gondolják, az életben minden nyilvánvaló. Nem azoknak, akik azt gondolják, mindig is mindent tudtak az életről. Nem azoknak, akik bemagolták mások véleményét, és azt hiszik, azért van igazuk, mert azoknak igaza van, akiknek véleményét bemagolták.

Csak akkor tudom a borotva elvét használni, ha végigjártam a megértés útját. Ha én találtam meg a kérdést, és én találtam meg a választ. Ha a dilemmákat is én fedeztem fel. Ez soha nem egyszerű, és hogy az egyszerűbbet választom a kettő, vagy több magyarázat közül, csak annyit jelent, hogy nincs bennem az a kényszer, hogy azért, hogy okosnak tűnjek, még jobban túlbonyolítsak valamit, ami önmagában sem egyszerű. Mert ez az elv a nem-egyszerű dolgokban nagyszerű elv. És ami számít, soha nem egyszerű. Sok évig szenvedtem attól, hogy a hallgatóim gyakran panaszolták, hogy miért nem beszélek egyszerűbben. Végül megértettem, hogy az egyszerűség viszonylagos. Miért olvassak el egy könyvet, ami nem segít engem hozzá valamihez, amit eddig nem tudtam? Amire eddig nem gondoltam? Miért hallgassak valakit, aki olyan dolgokról beszél, amelyek nem kényszerítenek engem arra, hogy megerőltessem az agytekervényeimet? Sok ideig, ha nem értettem valamit, ahogyan sokaknak, így nekem is volt erre egy megoldásom: ha nem értem, ez nem is fontos, vagy jelentéktelen. Rájöttem aztán, hogy vannak kérdések, amelyekre meg kell érnünk. És részben erre az élethelyzetünk érlel meg. Viszont azt is megértettem, hogy más szempontból pedig a megértésben megtett út. Vannak dolgok, amelyekhez sehová sem kell mennem, de vannak dolgok, amelyekhez útra kell kelnem, mert sosem fognak eljönni hozzám. Ez a külső út. De a belső út is épp ilyen. Nem fogok semmit megérteni, ha nem kezdtem el megérteni. És amikor elkezdek valamit megérteni, magyarázatokat találok. Néha hajmeresztően bonyolult magyarázatokat. Vagy valószínűtlen magyarázatokat. A magyarázatok közül az egyszerűbbet választani: ez apám elvének a lényege.

Apám segített többek között megérteni, hogy az összeesküvés-elméletek nem jó választások a jelenségek megértéséhez. Mert látszólag ugyan egyszerű magyarázat, és univerzális is, és minden mindennel összefügg benne, de épp ezért olyan bonyolult, hogy simán egyszerűbb, ha azt mondom, hogy egyéni döntésekről van szó. Vagy történelmi folyamatokról. Ha elhiszem inkább, hogy nincsen univerzális magyarázat.

Apám olvasatai

Apámat a szöveg érdekelte. A szöveg, és a szöveg értelmezése. Apám tagadta a jelentés egyedül-való voltát. Azaz, hogy egy szövegnek van önmagában vett jelentése. Hogy a szöveg értelmezője kívül maradhat a szöveg értelmén. Apám tanított meg arra, hogy egy szövegnek a jelentése jelentéstulajdonítás. Azaz, hogy számomra mit jelent, jelentőséggel bír. Amit apám tanított, meghatározó volt a Biblia szövegéhez való viszonyomra, de nagyon féltem ezt még magamnak is bevallani. Mert engem arra tanítottak, hogy „az ige beszél”. De én nagyon hamar megértettem, hogy az „az ige” mindig nagyon hasonlított arra, aki beszélt. Az ige testet-öltése ebben az értelemben az igehirdető volt. Hamar rádöbbentem arra, hogy az igehirdetés mindig elválaszthatatlan az igehirdető személyétől, helyzetétől, kulturális beágyazottságától. De engem nem erre tanítottak. Arra tanítottak, hogy „az igének” egyetlen helyes értelmezése van, és ezt a helyes értelmezést csupán jól meg kell tanulnunk ahhoz, hogy „az ige beszéljen”. Ezt a szemléletmódot igeteológiának is nevezhetjük. Sok nagyon fontos hozadéka mellett ez a teológia mégis azt az illúziót ülteti el az emberben, hogy amikor az „igére” alapozunk valamit, és azzal azok, akik hallgatják, egyetértenek, az mindig, minden esetben az egyetlen helyes értelmezés. És minden értelmezés, ami nem egyezik ezzel az egyetlen helyesnek elfogadott értelmezéssel, helytelen.  Apám azt mondta, hogy olvasatok vannak. És én már rég egyetértettem apámmal. Én hallottam „az igét” össze-vissza beszélni. Hallottam az „igét” bort inni és vizet prédikálni. Láttam „az igét” kollaborálni egyik rendszerrel, majd a másik rendszerrel is. Nagyon is láttam a személyt „az ige” mögött. Mert mindig mögötte van a személy. Nem apám az egyetlen, aki az olvasatra hívja fel a figyelmünket. És ha az írás értelmezésének a történetét ismerjük, tudjuk, hogy mielőtt az igeteológia megszületett volna, tengernyi értelmezés született már az Egyházban. Felvilágosodásbeli naivitás azt feltételezni, hogy a történelem egy pontján, néhány teológus vagy gondolkodó rájött az Írás egyetlen és tévedhetetlen értelmére. Ez az értelmezés épp annyira helytálló, mint más értelmezések, és épp annyira nem is. Töredékes az ismeretünk. Azt hiszem, hogy amikor azt feltételezzük, hogy értelmezéseink nem töredékesek, elfelejtjük saját ember-voltunkat, történelembe ágyazottságunkat, hogy én is jövök valahonnan, és tartok valahová, nagyon is behatárolnak azok a kulturális hatások, amelyekben élek és felnőttem, a történelmi helyzetem, a műveltségem, de még a nemem is.

Apám nem vitázott az igeteológiával. Őt nem is érdekelte a teológia. Abban az értelemben biztosan nem, ahogyan engem. Ez inkább bennem eredményezett konfliktust. Mert igazat adtam apámnak. Mert megértettem, hogy apámnak igaza van. És megértettem, hogy ezer évek óta értelmezték a hit keretében az emberek mindazt, ami a Szent Iratokban található, és nem feltételezhetem azt, hogy néhány értelmezést önkényesen kiválasztva tudhatom, hogy mi az Írás egyetlen és vitathatatlan értelmezése. Ez megértési folyamat. Maga az Egyház egésze is időről időre nagy vitát folytatott arról, hogy mit hogyan kell értenünk. A megértésben ezredévek vannak. Nem velünk kezdődött a megértés. A Biblia szövegein belül is zajlott, ami több ezer évet ölel fel, és az egyház történetében is zajlott, és ma is zajlik.

Ez azt is jelenti, hogy mindig van mit megértenünk. Megérteni a szöveg jelentését. Egyre mélyebben vagy összetettebben. Apám segített rádöbbennem saját megértésem folyamatának a felismerésére is. Hogy én is értelmezem valahogyan mindazt, amit előttem már sokan mások. És értelmezéseim legalább annyira kötődnek saját jól körbehatárolható életemhez, mint azok értelmezéseihez, akik több száz, vagy ezer évek óta előttem éltek. És apám segített eljutni az Írás tőlem nem elvonatkoztatott üzenetéig. A személyes megértésig.

El is felejtettem, milyen sokat tanultam apámtól.

Köszi, apu.