Isteni téveszme?

nogod

Keresztények között eltöltött eddigi életem folyamán gyakran találkoztam azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet a keresztény hitet hatékonyan megvédeni. Ebben a „hitvédelemben” kiemelt helyet foglal el a teremtés-elmélet védelme (kreacionizmus) a darwini evolúció-elmélettel szemben. Késhegyre menő vitáknak talán már mindannyian voltunk tanúi, vagy résztvevői is, amelyeknek végül semmi eredménye nem volt. A vitázó felek – ahogyan én tapasztaltam – általában saját álláspontjukat védelmezik, és nagyon felszínes ismereteik vannak a másik fél álláspontjáról. Ennél van egy sokkal nehezebb eset, amikor a vitázó felek a „saját” álláspontjukkal sincsenek tisztában. Amikor engem valaki megkeres azzal a kérdéssel, hogy hogyan védhető a teremtés-elmélet, általában adok neki egy-két könyvjavaslatot és azt mondom, azt követően beszélgessünk újra. Egy termékeny vita elengedhetetlen feltétele a saját álláspontomnak és a vitapartnerem álláspontjának is az átható ismerete. Enélkül a vita eleve halva-született.

Legutóbb Alister McGrath Richard Dawkins valláskritikájának a kritikájáról szóló könyvét olvastam. Két tudós-óriás összecsapása, amely számomra a keresztény vitakultúra, vagy egyáltalán a vitakultúra összefüggésében sok érdekes és fontos szempontot vetett fel. A szóban forgó könyv címe: Dawkins Istene, Gének, mémek és az élet értelme. Nem egyszerű olvasmány, és ha olyan keresztény könyvekhez szoktál, amelyek lényegében összefüggéstelen igei idézetek gyűjteményeként próbálnak érvelni, akkor valószínűleg nem is fog neked tetszeni, mert nem tűnik majd elég kereszténynek. Ha mégis rászánod magad, számíts rá, hogy abban az esetben egészen más lesz, mint amit megszoktál. McGrath a történeti teológia elismert professzora, aki emellett biokémiai doktori címmel is rendelkezik. A könyv nem kevés része a természettudományok tárgykörébe tartozik. Ugyanakkor szerintem amennyire csak meg lehet fogalmazni egy ilyen bonyolult témát, mint a genetika – nagyon egyszerűen fogalmaz. Szerintem érthető. Bár a könyv utolsó mondatában szerepel egy utalás a Zsoltárok könyvéből vett egyik idézetre, a könyvben egyetlen bibliai idézet sem szerepel, mégis érezhető, hogy a szerző messzemenőkig elkötelezett a Biblia üzenete mellett.

Dawkins harcos ateista, és műveiben ennek megfelelően visszatérő téma a vallás. Szerinte a keresztény hit vakhit, és csak ostoba emberek hisznek Istenben. Sőt, az általa megalkotott mém-elmélet (a gének analógiájára egyfajta kulturális génekként) arra is lehetőséget adott neki, hogy Istenről úgy beszéljen, mint egy vírusról, ami gyengíti az ember túlélési esélyeit. Bár jogos lehet minden felháborodása egy kereszténynek, amikor megállapításait olvassa, McGrath mégsem vádaskodik, hanem érvel. Ez az érvelés az, ami engem nagyon elgondolkodtatott, és örülnék, ha minden vitában ilyen színvonalon érvelhetnénk a velünk egyet nem értőkkel szemben.

Mostanában kezdtem megérteni, hogy a fundamentalizmus nem a kereszténység, vagy a vallás sajátja. A fundamentalizmus nélkülem, mint fundamentalizmusra hajlamos ember nélkül nem létezik. Amikor találkozom vele, már potenciálisan előtte is fundamentalista voltam, és hála Istennek, ez ki is nőhető. Szimpatikus nekem, hogy a könyv bevezetőjében ezt a mondatot írja le McGrath: „A fundamentalizmus minden formáját egyformán visszataszítónak találom, legyen az vallási, vagy vallásellenes.” Mi is a fundamentalizmus? Később így írja le: „Mindenki dogmája hibás, kivéve a sajátomat. Az én eszméim kivételt képeznek az általános szabályok alól. Azonosulok mások eszméivel, ami lehetővé teszi számomra azok kiigazítását, miközben az enyémek uralkodóak maradnak a szakterületen.” Hm, elgondolkodtató, főleg azért, mert általában egy fundamentalista sem gondolja magáról, hogy ő fundamentalista lenne. Én így írnám le, mi a lényege: nekem igazam van. Ha te nem értesz velem egyet, akkor neked nincsen igazad. Persze az ebből következő logikai eredmény soha nem jut el az érvelő agyáig: ha csak az az igaz, amit én képviselek, akkor én vagyok a tökéletes és kizárólagos igazság egyedüli birtokosa. Keresztények között ez így konkretizálódik: a Bibliának igaza van. Én a Bibliára hivatkozom, ezért nekem igazam van. Ha te nem értesz velem egyet, akkor neked nincs igazad (még akkor sem, ha te is a Bibliára hivatkozol). És persze a logikai végeredmény itt is hiányzik: ez azt jelenti, hogy a Biblia helyes és kizárólagos értelmezésének a forrásává egyedül én válok. Na, EZÉRT értem, hogy miért használja McGrath a „visszataszító” jelzőt a fundamentalizmus minden formájára.

Néhány megfontolandó elv egy korrekt kritikához:

1. Érvelj pontosan és helyesen. A vitákban és kritikákban számos érvelési hibát ejtünk, amikor hitünket, vagy álláspontunkat próbáljuk védelmezni. Egyet szeretnék kiemelni. Az egyik érvelési hiba az úgynevezett Argumentum ad hominem bevetése. Ez azt jelenti, hogy amikor kifogytam az érvekből, vagy nem vagyok elég felkészült, hogy megvédjem az álláspontomat a másik véleményével szemben, olyan minősítő jelzőt akasztok a vitapartnerem nyakába, ami őt  SZEMÉLYÉBEN erkölcsileg ellehetetleníti a vitában. Legalábbis én jogosan érezhetem, hogy még szóra sem kell méltatnom.  Vártam, hogy talán McGrath kijátssza Dawkins-szal szemben a Dawkins személyére épülő érvet, de nem tette meg. Sok keresztény „hitvédelmi” írás és előadás, vagy csak pusztán egy érvelés a vitapartner erkölcsi jogalapját igyekszik aláásni. Pl. mielőtt bármi érdemlegeset mondanék, már megállapítom, hogy akit kritizálok, mondjuk liberális (ez a fundamentalisták szitokszava, és mindenkire használják, aki náluk kevésbé fundamentalista). McGrath megtehette volna, hogy Dawkins vallással szembeni haragját valamilyen gyerekkori, vagy ifjúkori traumával magyarázza, és talán még lehet, hogy igaza is lehetne, de nem tette, mert ez nem dokumentálható, Dawkins soha nem beszélt erről. Rásüthette volna ezt a jelzőt: sérült. Nem tette, mert ez személyeskedés (Argumentum ad hominem).

2. Légy tájékozott. McGrath rendelkezik a szükséges kompetenciákkal ahhoz, hogy Dawkins gén és mém-elméletét és az ezzel összefüggő vallásellenességét kritikai vizsgálat alá vegye. Több évtizedes kutatómunka áll mögötte, és bár a könyv nem hosszú, de 13 oldalnyi felhasznált irodalom szerepel a végén. Amennyire belelátok abba, hogy mit értünk tudományos munka alatt, úgy vélem, McGrath legalább 130 oldalnyi szakirodalmat olvasott el, és fejből tudja mára Dawkins összes könyvét. Nyilván ezt nem mindenki teheti meg, de jó tudni, hogy ilyen egy megalapozott kritikai vizsgálódás. McGrath módszere figyelemreméltó. Nem saját álláspontját védi, és szinte alig beszél arról, hogy mit hisznek a keresztények. Kritikájának a 90 százaléka Dawkins rendszerének belső logikáját követi, és Dawkins rendszerén belül az érvek közötti következetlenségekre mutat rá, illetve kiegészíti azokat olyan tényekkel, amelyeket Dawkins elhallgatott.  McGrath Dawkins esetenként demagóg érvelését történelmi környezetbe ágyazva vizsgálja, és mutatja ki a pontatlanságokat. Egy téma nem velem kezdődött! Általában egy erőszakos, fundamentalista rendszer erőssége a leegyszerűsítés. McGrath rámutat, hogy számtalan olyan variációt és kérdést is felvet Dawkins egy-egy érve, amit Dawkins rendszere érdekében elhallgatott. A leegyszerűsítés az, amikor azt állítod, hogy csak két szín létezik: kék és rózsaszín. Ebből azt a következtetést vonod le, hogy a rózsaszín „buzis szín”. Ebből az következik, hogy mindenki, akinek nem a kék szín a kedvence, „buzi”. A vita évszázadokig is eltarthatna úgy, hogy senki nem jut el oda, hogy az alapállítás alaptalan (!): nem csak két szín van. Jó, ha ezzel tisztában vagy, amikor pl. véded egy agresszív támadóval szemben az álláspontodat!

3. Tiszteld a másikat! McGrath könyvének első harmadát nyugodtan nevezhetnénk Dawkins nyílt laudációjának. Egy tisztelettel és szeretettel megírt, vagy elmondott kritikát onnan ismersz fel, hogy mindig azzal kezdődik, hogy mi az, amiben jó vagy, és melyek műved erősségei. Egy korrekt kritika előbb dicsér. Elismer. Ez nem puszta szófordulat, pontosan azért lehet hatásos, mert amit elmondasz, igaz, megállja a helyét, komolyan gondolod. Ha valamiben nem találsz pozitívumot, akkor vagy tévedsz, vagy nincs értelme kritizálni. A könyvben végig vissza-visszatérő elem annak a megerősítése, hogy McGrath Dawkins-t, mint tudóst nagyra becsüli. Pedig lenne jogalapja, hogy gyűlölje, hisz nem egy alkalommal degenerált idiótának nevezte a többi kereszténnyel együtt McGrath-ot is. Azt gondolom, itt mutatkozik meg, hogy mennyire tiszteled az embereket. Képes vagy-e tisztelni azt is, aki nem tisztel téged? A könyv a párbeszéd fontosságáról szóló résszel zárul. És abszolút mértékben egyetértek ezzel. Egy vitát egymás megértéséért érdemes folytatni, és ezért KELL is folytatni azt. Ahol már párbeszéd sincsen, csak monológok, ott előbb-utóbb tragédia történik, mert aki más, mint én, és nem ismerem őt, félelmet kelt benne, és a félelem a háború egyik legjobb generátora.

Végül, lélegzetelállító ez a kritika, mert bár McGrath nem kíméli Dawkins állításait, mégis felébreszti a kedvet benned arra, hogy te is elolvasd a könyveit, mert azok a könyvek, amelyek ilyen kritikára ösztönöznek, csak érdekesek és izgalmasak lehetnek. Én biztos sort kerítek Az önző Gén, A hódító gén, A Vak órásmester és a Szivárványbontás című könyvek elolvasására. És te?

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.