Fájdalom

20140202_hmag_108-1280x720

„Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize.” Jeremiás 15,18 Lehet érzelmileg is verekedni. Rúgni egymást. Pofozkodni. Verni, ahol érem. A verés, aminek nincsenek nyomai. A bántalmazás, ami láthatatlan. Az érzelmi fájdalom, ami nem látható. És mert nem látható, még magam számára is rejtve maradhat. Pedig egy mondat lehet olyan, mint egy hasbarúgás. Egy szó lehet olyan, mint egy pofon. Érezhetem úgy egy kirohanást követően, hogy ugrálsz rajtam, és minden csontom fáj utána. Szavakkal le lehet verni egymás derekát. Szájba verni egymást a kimondott szóért, ami meg nekem fájt. Érzelmi fájdalom.

És a fájdalom ott van, ahol már egyébként is sebek vannak. A neuralgikus pont. És sokszor ismerjük is egymás gyenge pontjait, és öntudatlanul is oda ütünk, mert úgy érezzük, megtámadtak és tehetetlenek vagyunk. Én úgy érzem, te bántasz, és védekezem, te úgy érzed, én bántalak, és te védekezel. Lehet ezt intenzíven csinálni, ciklikusan, körbe-körbe járva. Kiújultan. És amikor már begyógyulnának sebeink, így hasítjuk fel újra. Ezt magunkkal is csinálhatjuk. Egyfajta önbüntetésként, ismételve a végtelenségig azokat az első interakciókat, azokat az első játszmákat, amelyek sebeinket okozták. Mintha azt kérném, hogy bánts, mert ha nem teszed, magamat bántom. És így érezzük, amit a másik érez. Így vonódom be a fájdalmadba, így vonsz be a fájdalmadba. Beléptem, mert szeretlek, és segíteni próbáltam, de te más szándékot feltételeztél, mint ami valójában volt. Én jót akartam, de esetlenül, bénán. Mint amikor vendégségben vagyunk, és nem tudjuk, mit és hogyan kellene tennünk. Mit illik, mi szokás. Mert valóban, ahány ház, annyi szokás. És tetteimet saját értelmezéseddel ruházod fel, tetteidet saját értelmezésemmel ruházom fel.

Még magam sem tudom talán, hogy ez történt velem gyerekként enahuszonharmadikon alkalommal. Egyetlen helyzetben benne van az összes olyan helyzet, amelyben ugyanezt éreztem. Arcon csaptál. Belém tapostál. Fojtogattál. Megütöttél. Rángattál és cibáltad a hajam. Ordítottál velem és letepertél. És nem tudom, mi fáj. Csak rossz. Csak sírásra biggyesztem az ajkam. Nem is tudom, mi történt, csak dühös lettem, és kétségbeesett belül. Egyszerre féltem a szereteted elveszítésétől és tőled. És még azt sem tudtam, hogy tőled félek, vagy attól, hogy elveszítelek. Bántottál, úgy érzem. És nincs távolság, mert attól is félek. Mert félek, hogy elveszítelek. Mert akkor mi lenne velem. Azt nem élném túl. Gyötrődöm e lángokban. Adj innom. Szomjazom. Szeretetre és elfogadásra, és megértésre, de közben magam sem hiszem, hogy megérdemelném. Gyerekkoromtól fennálló belső bántalmazó dinamika zajlik bennem. Nálad durvábbakat mondok magamnak, de te erről nem tudsz. Nem tudod, hogy amikor hibáztam, végtelenítetten hallom magamban azt, amit apám mondott nekem. És engem nem vigasztal, nekem nem fáj kevésbé, hogy apának is ezt mondta az apja. És azt teszem aztán veled is, amit magammal. Mert jobban szeretlek magamnál, uralkodom magamon, és nem kapod, amit magamnak adok. De bennem ez ott van. És amikor hasbarúgsz, talán már tudom, hogy ezt magaddal is teszed. De ez nekem ettől még fáj. És még milyen sok ideig nem tudom ezt. Azt hiszem, direkt csinálod. Hogy szándékosan bántani akarsz. Hogy abban leled örömöd, hogy bántalmazol. Te is ezt hiszed. Még meg sem tudom fogalmazni, hogy mi jó és mi rossz. Hogy mi fáj. Csak azt érzem, hogy ez fáj. És fogalmam sincsen, mi történik. Mi a fene történik.

Interakciók sora, és már elviselhetetlen belső fájdalom kell, hogy egyszerre felfedezzem a dinamika ismétlődését. Hogy mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz történik. És még mennyi idő kell, hogy a bántalmazó másik nem csak kívül van, hanem belül. Hogy egymásnak vagyunk az, ami önmagunknak is. És önmagunknak úgy lettünk bántalmazó másik, hogy valaki ez volt nekünk, aki fontos volt. Generációk óta tart ez. És nem akarjuk ezt tenni, de azt hisszük, ez a szeretet. Vagy nem értjük, miért teszi a másik, és nem jövünk rá, hogy ezt magunkkal is tesszük, és ezt tették velünk már csecsemőkorunktól.

Kérlek, ne bánts. És én ezt nem tudom nem vádként érteni. Kérlek, ne bánts — és ezt te nem tudod nem vádként érteni. Pedig nem az. Azt mondom magamnak, hogy egy szánalmas ember vagyok. Lehordom magam, hibáztatom magam, és nem állok oda együttérző másikként magamhoz. Próbálok neked más lenni, de olyan nehezen megy. Fáj ez is. A fájdalom nehéz dió. Mi fáj neked és mi fáj nekem. Ami neked gyógyír, az nekem fájdalom. Ami neked fájdalom, az nekem gyógyír. Reménytelennek tűnik. Hogyan lehet megtalálni egymás számára önmagunkat?

Ahogyan változik bennem az a nagybetűs Másik, és elkezd meggyógyítani, másként beszélni, biztatni, bátorítani, felnevelni, elkezdenek gyógyulni a sebeim, és mert gyógyulnak, érdekes, így veszem észre, hogy hol is vannak. Hogy mi is fájt nekem annyira. Sokat sírok, mert a gyógyulás fájdalmas folyamat. De ez a gyógyulás születés is. Egyre jobban fáj, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megszülessek neked és magamnak is. Egyre sebezhetőbb leszek, de az a belső Másik vigyáz rám és megnyugtat, amikor ismét megsebeznek. Már nem ellenségnek látlak, már nem hiszem, hogy szándékosan bántani akarsz vagy bántani akartál, egyre inkább látlak annak, aminek magamat is: egy megsebzett másiknak.

Mert ez a belső Másik is egy megsebzett másik. A nagybetűs Másik. Sebei mutatják az utat belső világomban, sötétségemben. Lassan kiszabadulok. Világosságot gyújt. Én vagyok a világ világossága. A vakon született férfi látni kezd. És látja saját sebeit. De másokét is. Traumatizálódunk, és traumatizálunk. Sebződünk és sebzünk. De belép a bensőmbe a gyógyító Másik. És ahogyan feltárja sebeimet, fájdalmat okoz, de ez neki is fáj, nem csak nekem. Velem sír, velem szenved. Vele szenvedek. Ne félj, minden rendben lesz. Tudom, hogy nagyon fáj, de bízz bennem, meggyógyítalak. Biztonságban érzem magam. Nem erőszakos. Néha őt is bántanám, mert fájdalmat okoz, de ő érti a fájdalmamat. Együttérez. Velem fáj. A sebzett Másik. Üvöltenék. De érzelmileg elérhető nekem.

Nem próbálja helyettem elviselni a hozzám tartozó fájdalmat, de ott van velem érzelmileg. A fájdalmam nem az övé. Nem azt érzi, amit én, de érzelmileg elérhető. De nem csak empátia, szeretet is. Szeretet, ami nem sebez. Nem az a fajta szeretet, amivel valaki saját sebeit igyekszik gyógyítani. Nem a fájdalomcsillapításként kikényszerített szeretet. Nem keresi a maga hasznát. Türelmes. Nekem nagyon nagy szükségem van erre a türelemre. Sajnálom magam, de nem hibáztat miatta. Ott van velem érzelmileg, elérhető távolságban. Mert ez ugyanolyan fontos. A mártírok nem segítenek. Mert a mártírok saját fájdalmaikat élik meg feljogosulva fájdalmunkon. És közben azt hazudják, együttéreznek. Nem, ő nem használ ki. Nem él vissza sebzettségemmel. Ott van számomra, ahogyan szükségem van rá. A gyógyító jelenlét. Nem minősít. Nem hibáztat. Nem vádol és nem kárhoztat. Bekötöz, kitisztít. Tanítgat arra, hogy így is lehet. Hogy lehet érezni, ami fáj. Hogy nem kell elfojtanom az érzéseimet. Hogy elfogadhatom őket. Ha más nem érti is, hogy ez fáj nekem, én megérthetem, én átélhetem, én érzékelhetem, érezhetem, és együttérezhetek önmagammal. Sok a seb.

És tanít látni is. És vigyázni magamra. Nem kell mindenkinek feltárni sebeimet; nem azért, mert mások gonoszak, hanem mert vannak, akik nem tudnak mit kezdeni velük. Akiket megijeszt, és mert megijeszt, bántanak miattuk, mert ők magukkal is ezt teszik. De közben lehetek veled síró másik. Ahogyan velem az a nagybetűs Másik. Gondviselő. Van, hogy elhagyom magam. Valami túllépi a fájdalomküszöböm, kimenekülnék az életemből, a lelkemből, a testemből, de ott van ő, a nagybetűs Másik. Szeret. Nekem erre e nem-sebző szeretetre nagyon nagy szükségem van. Mindig is erre volt szükségem, de nem tudtam, hogy ilyen van, és hogy milyen is a szeretet, ami nem-sebez. Mert a szeretettel lehet a legjobban sebezni. A szeretet közel enged, és a szeretetben közel mehetek, és mert nem tudom, nem értem, nem látom, bánthatlak és bántalak is. Olykor pusztán azzal, hogy ott vagyok, mert szégyent vált ki belőled, hogy látom a sebeidet. Te meg védekezel. Ez történik velem is, hogy egyszerre szeretném, hogy legyél itt és ne hagyj el, és azt is, hogy ne lásd, hogy milyen gyenge vagyok és sebezhető. És mert sebezhető vagyok, megsebezhetsz. De nem is lehet megtanulni nem-sebezve szeretni, ha be sem engedlek önmagamba. Hogy bent vagy, lehetővé teszi, hogy megsebezz. De vállalom ezt a kockázatot. A meg nem értettséget is. A félreértettséget is. Mert csak ez az út visz el a nem-sebző szeretetbe veled.

A seb és a sebző is vagyunk. Együtt gyógyulunk.

Érintés

pexels-photo-large

„Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” Máté 8,15 Érintés, hogy valaki hozzám ér, de nem úgy, mint mindenki. Nem véletlenül: a zsúfolt villamoson, buszon, metrón vagy bevásárlóközpontban. Kéretlen érintések sora ér bennünket, de ezek az érintések nem olyanok, amelyek megadják, amire vágyunk, ami hiányzik az életünkből, csupán elvesznek. Olyan ez, hogy mi is azt érezzük: erő áradt ki belőlünk. A sok kéretlen érintés után a nap végére már erőtlenné leszünk. De hogy nem kaptuk meg azt az érintést, amire vágytunk, és helyette kaptuk az érintéseket, amelyekre nem vágytunk – ez okoz szomorúságot és kiüresedettséget.

Érints meg. De hogyan, de hol? És ez még csak a fizikai kontaktus. De a valódi érintés spirituális. A valódi érintés lelki érintés. Érintsd meg a lelkem. Ez nem szentimentalizmus. Nem érzelmes önmegjátszás, hogy milyen nagyszerű az érintésed. Az érintés-készségünket fejlesztenünk kell, mert eredendően nem tudunk érinteni, és képtelenek vagyunk annak az érintésnek a befogadására, amire vágyunk. A szeretetteljes érintés.

Apánktól vagy anyánktól a szexualitásmentes érintés. Ami szeretetteljes, gyengéd, de nincs áthatva a felnőttek között lévő szexualitással. Nem átszexualizált. És ehhez érni kell. Az érett személyiség képes érinteni és érintést kapni. Érteni, érzékelni, vágyni arra, amit kapni szeretne. Felismerni. Az éretlen személynek minden érintés szexuális. Férfiak nem ölelgetik egymást, nem simogatják meg egymás arcát és nem puszilják meg egymást, mert mindjárt megbélyegzik egymást miatta. Talán a családtagjainkat, de szégyellősen, elkapkodva, nem érezve át a tartalmát, a töltetét. Pedig egy férfi-barát ölelése és érintése ugyanolyan fontos, mint hogy apánk azt mondja nekünk gyerekként: szeretlek. Hogy megérintsen. Ez kislányoknál különösen fontos. Hogy érezzem, hogy vagyok. Hús-vér ember vagyok. De a kisfiúk és a nagyfiúk is vágynak erre az érintésre. Amikor zaklatott vagyok, kétségbeesett, vagy a már elpárolgó düh után felszínre tör bennem a szomorúság, mennyire jól esik egy baráti kéz simogatása az arcomon, vagy egy baráti, férfi-ölelés. Nem férfiasan elhadart, hanem átkaroló, biztonságot nyújtó.

Valaki, aki megsimogatja a hajamat, és ezzel azt üzeni: biztonságban vagy. A megnyugtató érintés. Ami stabilizálja az érzelmeimet, amelyek hullámzanak, belső viharként zúzzák össze belül a lelkem. De kevés ilyen van, mert a férfiak legyenek férfiak: kemények, távolságtartóak, mert még a végén megkapom a bélyeget, hogy nem vagyok eléggé férfias férfi. Mert a férfias férfi érzelmileg éretlen. Intimitáskerülő. Nem érint. Érzelmileg analfabéta. Az érintése elválaszthatatlan a szextől. Ezért gondolja, hogy férfiakat nem ölelgetünk, mert én a nőket szeretem. És nőket sem, ha csak nem lesz ennek a vége szex, vagy legalábbis annak egy formája.

Milyen apa lesz így belőlem? A gyermekem is fiú, akiből férfi lesz. Lány, akiből nő lesz. És igen, sokszor, nagyon sokszor van szüksége egy nőnek szexualitásmentes érintésre, amikor nem azért vágyik az ölelésemre, hogy utána magamévá tehessem, vagy, mert szexet akar, hanem biztonságra vágyik, arra, hogy megnyugtassam. Ez egyfajta apai attitűd. Ne félj, itt vagyok veled, számíthatsz rám. Idebújhatsz, és biztonságot kereshetsz nálam. És nem kell attól félned, hogy ha ezt teszed, akkor cserébe szexszel kell fizetned. De vágyunk arra a szeretetteljes női érintésre is, ami szexualitásmentes. Nem az előjáték része, nem a szeretkezésre irányuló folyamat kezdete. Nem, csupán simogatás, megnyugtatás. Amikor zaklatott vagyok, szorongok, félek, arra vágyom, hogy az öledbe fekhessek, és csak simogasd a hajam. A hátam. A hasam. Az arcom. Hogy a tekinteteddel érints, nyugtass, bátoríts. Nem szól minden a szexről. És hogy kényszeresen ezt gondoljuk, ez jelzi, hogy nem ismerjük még saját vágyainkat sem. A szexhez vezető út a szexmentes intimitás apró érintéseiből épül fel. Érzelemdús.

De nem csak intimitáskerülő férfiak vannak, sőt a klasszikus nemi szerepek felborulása miatt egyre jellemzőbb az érzelmes, érzelmeit kezelni nem tudó férfi, és az érzelemmentes, szexet hajszoló, intimitáskerülő nő. A szexbe belemenekülő nő. Mert erről szól az intimitáskerülés — hogy belemenekülök a szexbe. Előremenekülök az intimitás elől. Mert nem tanította meg senki, hogy mit kezdjek a meghittséggel. Félek feltárni, megmutatni magam.

De nem csak a szexbe lehet belemenekülni az intimitás elől, hanem a házasságba is. Aztán amikor már benne vagyunk, érzelmileg belehalni. Mert nem házasságra vágyunk és nem szexre, hanem intimitásra, bensőségességre, meghittségre. És ez lehetetlen önfeltárás nélkül. Hogy érintsen a másik. És ez az érzelmi érintés, vagy érintettség. Lelkünk fáj, és sóvárog, szomjazik, vágyakozik arra, hogy valaki megérintse, de minden érintés fáj, a gyógyító érintés is. És sokszor, amikor megpróbáljuk feltárni magunkat, jellemzően olyanoknak tárjuk fel, akik azokhoz hasonlítanak, akik sebeinket okozták, és így még több sebet kapunk.

Lelkünk több sebből vérzik. Az érzelmileg zárkózott még azt sem tudja, hogy sebei vannak. Voltam ilyen is. Az érintésről volt szó napokon át, és engem iszonyúan dühített, nekem felszínes volt, pszichologizáló, és mivel én akkor épp nagyon evangelikál voltam, nekem ez nem volt rendben. És végigszorongtam azt a három napot. Végigröhögtem, és közben belül spirituális és érzelmi értelemben percenként meghaltam. Pedig talán nekem volt a legnagyobb szükségem a 3000 résztvevő közül arra az érintésre, amiről szó volt, de bennem mély volt az elfojtás és a tagadás. 27 éves voltam, pályakezdő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene élni házasságban, lelkészként, felnőttként, és erre akkor már rá is jöttem, hála Csernusnak, és a feleségemnek, aki segített kikelnem az egyetemista álomvilágból, hogy bármire is elég az, hogy a leckekönyvemben jó jegyek vannak. Semmire sem. Nekem akkor mindennél jobban szükségem lett volna arra a lelki és érzelmi, de akár fizikai érintésre is. És voltak ott emberek, barátok is, de érzelmek megélése helyett röhögtünk, oldalról úgy tűnt, mi vagyunk a találkozó legvidámabb barakkja, de nem így volt. A találkozón végig zuhogott az eső, mintha ez is kiábrázolta volna azt, ami bennem volt. De én nem tudtam sírni. Bennem az érzelmek olyan mélyen el voltak temetve, hogy nem tudtam sírni. Életem talán legkeményebb nyara volt. Hazaúton még a kocsimat is összetörtem. Ilyennek éreztem az életem is. És közben 518 kilométerre költöztem fiatal házasként, pályakezdőként mindazoktól, akiket addig ismertem. Egy csődnek éreztem magam. Annyira vágytam arra az érintésre, amiről szó volt azon a találkozón, de még felismerni sem voltam képes, hogy mire vágyom. És nem tudták nekem megadni azok, akik körülvettek. Mert ők is olyanok voltak, mint én. Érzelmileg és spirituális értelemben kiszáradva. Hát itt kezdődik a történetem. Innen indultam el.

És aztán az isteni érintés, amire vágyunk. Én legalábbis biztosan. Miután túljutottam a saját mély kételyemen, amiben benne volt minden, miután eljutottam a mondatig: nem tudok hinni Istenben, vagy nem hiszem, hogy létezik, lassan elkezdtem őt és magamat is megismerni másként. Ahogyan lehet. Aminek mutatja magát. Furcsa paradoxon vár ezen az úton. Mert mind jobban mélyült ez a megismerés Istennel és önmagammal, és mind erőteljesebben kaptam tőle a spirituális érintéseket, annál nagyobb fájdalmat és feszültséget, és haragot hozott felszínre bennem ez a folyamat. Furcsa ez, hogy a feltétel nélkül szerető Isten megbocsátó, magához ölelő szeretete, az Atyáé, aki elém fut és megölel – ez hozta felszínre bennem a gyermekkori bántalmazás miatt érzett gyászt és fájdalmat. Ez a spirituális érintettség. Mert ez iszonyú közel van az érzelmi érintettséghez. Érints meg, Istenem, és én megérintetté válok. Érints meg, de nem úgy, mint mindenki. Hogy Isten másként szeret, mint az apám és az anyám szeretett. A szeretetteljes kapcsolatok felszínre hozzák a haragot, a dühöt és a gyászt közeli kapcsolatainkért, amelyekben szeretet helyett bántalmazást, elhanyagolást vagy eltaszítást kaptunk. Hát ezért félünk a szeretetteljes érintéstől. A szexualitásmentes érintéstől. A szerető apai és anyai attitűdtől. Az intimitástól és a közelségtől. Mert ebben felszínre jöhet minden. Minden, ami eddig gátolt abban, hogy megkapjam azokat az érintéseket, amelyekre vágyom. És hogy oda tudjam adni.

Néha a saját szeretetteljes, számomra fontos másikomhoz fűződő viszonyom hozza fel bennem a haragot, a dühöt és a gyászt. És ilyenkor iszonyú nehéz eldönteni, hogy én most a számomra fontos másikra haragszom, rá lettem dühös, és miért érzek gyászt, mikor valójában épp most vagyok ott, amire vágytam – vagy ez a düh, ez a harag és gyász egy számomra fontos másik kapcsolathoz kötődik, mondjuk az anyámhoz vagy az apámhoz. Az érintés-készségünk gyógyul. Érintések által gyógyul. Az érintések, amelyekre vágyunk, először fájdalmat okoznak, de ez a fájdalom gyógyít. Kitisztulnak általuk sebeink, és egyre mélyebben átéljük, hogy az érintések által kapcsolódunk egymáshoz.

Anyu

illustration-cosmic-mothers-day

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” Ézsaiás 49,15

Könyvtárnyi pszichológiai meg fejlődéslélektani szakirodalmat olvastam el, és megértettem, hogy ha az anyai kötődés a későbbi életünk alakulásának az alapja, akkor végérvényesen eldőlt az életünk még akkor, amikor anyánk visszatükrözött minket. Már végérvényesen ambivalens, elkerülő, vagy biztonságosan kötődő ember leszek. Erre predestináltattam. Ha nincs Isten, anyu alkotása leszek. De mi történik, ha van?

Anyu, mekkora terhet rakott rád az élet és én mennyire nem értettem ezt. Hiszen gyerek voltam. A tökéletesen szerető és gondoskodó anya, aki olykor a férjének is anyja, és közben saját maga anyjának is kell lennie anyja helyett, mert még fejlődésre, nevelésre, bátorításra van szüksége. És ki gondoskodott rólad? Rád ki figyelt? Ki értette a bizonytalanságodat, amelyet te megad sem értettél? Tudod, anyu, nekem nagyon nehéz a gyerekkori érzéseimet közel engedni magamhoz, mert a belső gyermek ezer sebe kötődik hozzád. Anyaseb. Minden mérgező érzés, amit te is magaddal hoztál saját édesanyádtól, bennem is testet öltött. Sebeid sebeimmé lettek. Elvárásaid velem szemben támasztott elvárásokká lettek. Tudtad, hogy én nem tudtam különbséget tenni önmagam és közted? Talán te sem. Talán te ma sem. Talán te ma is abban a hitben élsz, amiben akkor, hogy ismerem a csecsemőmet, mert az enyém. Ismerem a fiam, hiszen az enyém. Jobban ismerem, mint ő önmagát. Anyu, ez lehet, hogy így volt, amikor csecsemő voltam, de idővel ez számomra korlátozó, kontrolláló és nyomasztó lett. Én egyénné lettem. Engem fojtogatott az ölelésed. A babusgatás egy idő után fojtogatássá lett. A gondoskodás kontrollálássá. Anyu, nekem voltak saját érzéseim. Te nem tudtad ezeket megérteni, mert a sajátjaidat sem tudtad. Anyu, én mást éreztem. Átadtad minden érzésedet nekem, köztünk szabadon áradt a szégyen és a bűntudat, a szorongás és az önmegvetés. Amikor szégyellted magad, és nem tudtam ezt magamtól elkülöníteni, és úgy éreztem, engem szégyellsz. Hogy én egy szégyen vagyok. Anyaseb. Így kaptad te is. Megértettem. Sokat tanultam, anyu. Megértettem, mit jelent az eredendő bűn. Anyám vétekben fogant engem. Én megértettem a szégyenem és a bűntudatom. És megértettem, hogy ezek a tökéletesség kényszeréből fakadnak. Hogy anyaseb-történet a családunk története. Azt adtad, amit te is kaptál. Az önértelmezésed generációk anyáinak öröksége. A transzgenerációs anya-archetípus. Tudod, még csak így tudok erről beszélni, a felnőtt önmagam szavaival, mert a belső gyermek hozzád való viszonya még iszonyú félelmekkel terhelt. Nem tudok közel menni hozzád. “De ha ő meg is feledkeznék” – ezt érzem én, hogy megfeledkeztél rólam, amikor saját érzéseidet vetítetted belém. Én évek hosszú sorát éltem le így, érzelmi öntudatlanságban. Csak sodródva, egy érzelmi hullámvasút volt az életem. Mások érzelmeivel összekapcsolódva szárnyaltam vagy zuhantam a mélybe, ahogyan ezt mutattad nekem születésemtől, sőt fogantatásomtól kezdve. Hogy nekem nem volt egy érzelmi te és egy érzelmi én. Én leváltam, anyu. És elfogadtam, hogy te ezt nem érted, mert te sosem váltál le. Számodra a mindenség veled lélegzik, veled sír és veled örül. Számodra nincsen érzelmi értelemben vett te és én. Nincsen én és az a dolog. Veled mozog a mindenség, és te a mindenséggel mozogsz. Hullámvasút, ahol minden csak megtörténik. Megértettem a nárcizmusod, anyu. Hogy számodra a saját akaratod a mindenség akarata, mert benned még nem vált el a te és az én, az én és a másik. Minden egybe tartozik érzelmileg. Anyu, elbúcsúzom. Idegenné lettem, hogy a saját érzéseimet érezhessem. Hogy a mindenség tőlem különálló, csodálatra és megismerésre váró univerzummá váljon, amelyet nem én mozgatok. Elveszett mindenhatóság-érzet. A mindenség nem sír velem és nem örül velem. A mindenségnek saját élete van, és nekem is. Számomra Isten egy másik anyává lett. És anyává lettek az emberek, akik figyelő tekintetében annak tükröződöm vissza, ami épp most valójában vagyok, és hogy jól vagyok így. Erre volt szükségem. Elengedem a kezed, anyu. Köszönöm az életem. Amit adni tudtál. Rábízlak a számodra veled egységet alkotó mindenségre és én Isten kezében a föld porából emberré leszek, hogy betelvén az élettel majd visszatérjek a porba, amiből vétettem. De addig még feladatom van. Alkotni és nevelni. Szeretni és figyelni. Apának lenni és férjnek. Szerető férfinak és testvérnek. Kiváltam belőled, a porból, amiből vétettem. Isten veled.