Fájdalom

20140202_hmag_108-1280x720

„Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize.” Jeremiás 15,18 Lehet érzelmileg is verekedni. Rúgni egymást. Pofozkodni. Verni, ahol érem. A verés, aminek nincsenek nyomai. A bántalmazás, ami láthatatlan. Az érzelmi fájdalom, ami nem látható. És mert nem látható, még magam számára is rejtve maradhat. Pedig egy mondat lehet olyan, mint egy hasbarúgás. Egy szó lehet olyan, mint egy pofon. Érezhetem úgy egy kirohanást követően, hogy ugrálsz rajtam, és minden csontom fáj utána. Szavakkal le lehet verni egymás derekát. Szájba verni egymást a kimondott szóért, ami meg nekem fájt. Érzelmi fájdalom.

És a fájdalom ott van, ahol már egyébként is sebek vannak. A neuralgikus pont. És sokszor ismerjük is egymás gyenge pontjait, és öntudatlanul is oda ütünk, mert úgy érezzük, megtámadtak és tehetetlenek vagyunk. Én úgy érzem, te bántasz, és védekezem, te úgy érzed, én bántalak, és te védekezel. Lehet ezt intenzíven csinálni, ciklikusan, körbe-körbe járva. Kiújultan. És amikor már begyógyulnának sebeink, így hasítjuk fel újra. Ezt magunkkal is csinálhatjuk. Egyfajta önbüntetésként, ismételve a végtelenségig azokat az első interakciókat, azokat az első játszmákat, amelyek sebeinket okozták. Mintha azt kérném, hogy bánts, mert ha nem teszed, magamat bántom. És így érezzük, amit a másik érez. Így vonódom be a fájdalmadba, így vonsz be a fájdalmadba. Beléptem, mert szeretlek, és segíteni próbáltam, de te más szándékot feltételeztél, mint ami valójában volt. Én jót akartam, de esetlenül, bénán. Mint amikor vendégségben vagyunk, és nem tudjuk, mit és hogyan kellene tennünk. Mit illik, mi szokás. Mert valóban, ahány ház, annyi szokás. És tetteimet saját értelmezéseddel ruházod fel, tetteidet saját értelmezésemmel ruházom fel.

Még magam sem tudom talán, hogy ez történt velem gyerekként enahuszonharmadikon alkalommal. Egyetlen helyzetben benne van az összes olyan helyzet, amelyben ugyanezt éreztem. Arcon csaptál. Belém tapostál. Fojtogattál. Megütöttél. Rángattál és cibáltad a hajam. Ordítottál velem és letepertél. És nem tudom, mi fáj. Csak rossz. Csak sírásra biggyesztem az ajkam. Nem is tudom, mi történt, csak dühös lettem, és kétségbeesett belül. Egyszerre féltem a szereteted elveszítésétől és tőled. És még azt sem tudtam, hogy tőled félek, vagy attól, hogy elveszítelek. Bántottál, úgy érzem. És nincs távolság, mert attól is félek. Mert félek, hogy elveszítelek. Mert akkor mi lenne velem. Azt nem élném túl. Gyötrődöm e lángokban. Adj innom. Szomjazom. Szeretetre és elfogadásra, és megértésre, de közben magam sem hiszem, hogy megérdemelném. Gyerekkoromtól fennálló belső bántalmazó dinamika zajlik bennem. Nálad durvábbakat mondok magamnak, de te erről nem tudsz. Nem tudod, hogy amikor hibáztam, végtelenítetten hallom magamban azt, amit apám mondott nekem. És engem nem vigasztal, nekem nem fáj kevésbé, hogy apának is ezt mondta az apja. És azt teszem aztán veled is, amit magammal. Mert jobban szeretlek magamnál, uralkodom magamon, és nem kapod, amit magamnak adok. De bennem ez ott van. És amikor hasbarúgsz, talán már tudom, hogy ezt magaddal is teszed. De ez nekem ettől még fáj. És még milyen sok ideig nem tudom ezt. Azt hiszem, direkt csinálod. Hogy szándékosan bántani akarsz. Hogy abban leled örömöd, hogy bántalmazol. Te is ezt hiszed. Még meg sem tudom fogalmazni, hogy mi jó és mi rossz. Hogy mi fáj. Csak azt érzem, hogy ez fáj. És fogalmam sincsen, mi történik. Mi a fene történik.

Interakciók sora, és már elviselhetetlen belső fájdalom kell, hogy egyszerre felfedezzem a dinamika ismétlődését. Hogy mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz történik. És még mennyi idő kell, hogy a bántalmazó másik nem csak kívül van, hanem belül. Hogy egymásnak vagyunk az, ami önmagunknak is. És önmagunknak úgy lettünk bántalmazó másik, hogy valaki ez volt nekünk, aki fontos volt. Generációk óta tart ez. És nem akarjuk ezt tenni, de azt hisszük, ez a szeretet. Vagy nem értjük, miért teszi a másik, és nem jövünk rá, hogy ezt magunkkal is tesszük, és ezt tették velünk már csecsemőkorunktól.

Kérlek, ne bánts. És én ezt nem tudom nem vádként érteni. Kérlek, ne bánts — és ezt te nem tudod nem vádként érteni. Pedig nem az. Azt mondom magamnak, hogy egy szánalmas ember vagyok. Lehordom magam, hibáztatom magam, és nem állok oda együttérző másikként magamhoz. Próbálok neked más lenni, de olyan nehezen megy. Fáj ez is. A fájdalom nehéz dió. Mi fáj neked és mi fáj nekem. Ami neked gyógyír, az nekem fájdalom. Ami neked fájdalom, az nekem gyógyír. Reménytelennek tűnik. Hogyan lehet megtalálni egymás számára önmagunkat?

Ahogyan változik bennem az a nagybetűs Másik, és elkezd meggyógyítani, másként beszélni, biztatni, bátorítani, felnevelni, elkezdenek gyógyulni a sebeim, és mert gyógyulnak, érdekes, így veszem észre, hogy hol is vannak. Hogy mi is fájt nekem annyira. Sokat sírok, mert a gyógyulás fájdalmas folyamat. De ez a gyógyulás születés is. Egyre jobban fáj, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megszülessek neked és magamnak is. Egyre sebezhetőbb leszek, de az a belső Másik vigyáz rám és megnyugtat, amikor ismét megsebeznek. Már nem ellenségnek látlak, már nem hiszem, hogy szándékosan bántani akarsz vagy bántani akartál, egyre inkább látlak annak, aminek magamat is: egy megsebzett másiknak.

Mert ez a belső Másik is egy megsebzett másik. A nagybetűs Másik. Sebei mutatják az utat belső világomban, sötétségemben. Lassan kiszabadulok. Világosságot gyújt. Én vagyok a világ világossága. A vakon született férfi látni kezd. És látja saját sebeit. De másokét is. Traumatizálódunk, és traumatizálunk. Sebződünk és sebzünk. De belép a bensőmbe a gyógyító Másik. És ahogyan feltárja sebeimet, fájdalmat okoz, de ez neki is fáj, nem csak nekem. Velem sír, velem szenved. Vele szenvedek. Ne félj, minden rendben lesz. Tudom, hogy nagyon fáj, de bízz bennem, meggyógyítalak. Biztonságban érzem magam. Nem erőszakos. Néha őt is bántanám, mert fájdalmat okoz, de ő érti a fájdalmamat. Együttérez. Velem fáj. A sebzett Másik. Üvöltenék. De érzelmileg elérhető nekem.

Nem próbálja helyettem elviselni a hozzám tartozó fájdalmat, de ott van velem érzelmileg. A fájdalmam nem az övé. Nem azt érzi, amit én, de érzelmileg elérhető. De nem csak empátia, szeretet is. Szeretet, ami nem sebez. Nem az a fajta szeretet, amivel valaki saját sebeit igyekszik gyógyítani. Nem a fájdalomcsillapításként kikényszerített szeretet. Nem keresi a maga hasznát. Türelmes. Nekem nagyon nagy szükségem van erre a türelemre. Sajnálom magam, de nem hibáztat miatta. Ott van velem érzelmileg, elérhető távolságban. Mert ez ugyanolyan fontos. A mártírok nem segítenek. Mert a mártírok saját fájdalmaikat élik meg feljogosulva fájdalmunkon. És közben azt hazudják, együttéreznek. Nem, ő nem használ ki. Nem él vissza sebzettségemmel. Ott van számomra, ahogyan szükségem van rá. A gyógyító jelenlét. Nem minősít. Nem hibáztat. Nem vádol és nem kárhoztat. Bekötöz, kitisztít. Tanítgat arra, hogy így is lehet. Hogy lehet érezni, ami fáj. Hogy nem kell elfojtanom az érzéseimet. Hogy elfogadhatom őket. Ha más nem érti is, hogy ez fáj nekem, én megérthetem, én átélhetem, én érzékelhetem, érezhetem, és együttérezhetek önmagammal. Sok a seb.

És tanít látni is. És vigyázni magamra. Nem kell mindenkinek feltárni sebeimet; nem azért, mert mások gonoszak, hanem mert vannak, akik nem tudnak mit kezdeni velük. Akiket megijeszt, és mert megijeszt, bántanak miattuk, mert ők magukkal is ezt teszik. De közben lehetek veled síró másik. Ahogyan velem az a nagybetűs Másik. Gondviselő. Van, hogy elhagyom magam. Valami túllépi a fájdalomküszöböm, kimenekülnék az életemből, a lelkemből, a testemből, de ott van ő, a nagybetűs Másik. Szeret. Nekem erre e nem-sebző szeretetre nagyon nagy szükségem van. Mindig is erre volt szükségem, de nem tudtam, hogy ilyen van, és hogy milyen is a szeretet, ami nem-sebez. Mert a szeretettel lehet a legjobban sebezni. A szeretet közel enged, és a szeretetben közel mehetek, és mert nem tudom, nem értem, nem látom, bánthatlak és bántalak is. Olykor pusztán azzal, hogy ott vagyok, mert szégyent vált ki belőled, hogy látom a sebeidet. Te meg védekezel. Ez történik velem is, hogy egyszerre szeretném, hogy legyél itt és ne hagyj el, és azt is, hogy ne lásd, hogy milyen gyenge vagyok és sebezhető. És mert sebezhető vagyok, megsebezhetsz. De nem is lehet megtanulni nem-sebezve szeretni, ha be sem engedlek önmagamba. Hogy bent vagy, lehetővé teszi, hogy megsebezz. De vállalom ezt a kockázatot. A meg nem értettséget is. A félreértettséget is. Mert csak ez az út visz el a nem-sebző szeretetbe veled.

A seb és a sebző is vagyunk. Együtt gyógyulunk.

Falak

you

„Mint valami széles résen, úgy törnek ellenem: romba dőlt falak közt zúdulnak rám.” Jób 30,14 Fényév távolság. Mellettem fekszel, és én melletted fekszem. Érzem az érintésed, az illatod, hallom, ahogyan dobog a szíved. Egészen közel vagyunk, mégis távolabb érezlek magamtól, mint bárki mást. Közelség és távolság. Minél közelebb engedlek, annál távolabb érezlek. Közelséged elkezdi éreztetni velem bezártságomat. Mintha falak vennének körül. 14 éves voltam, amikor először megragadott ez a gondolat. Falak. 22 éves voltam, amikor azt mondtam magamban, jobb is, hogy falakkal veszem körbe magam, mert akkor nem sérülhetek. Erős falakkal, amelyek biztonságot adnak. Városom, megerősített városom falai mögött biztonságban vagyok. Mindig rossz vége volt, amikor beengedtem valakit falaim mögé. Idővel azt is elfelejtettem, hogy falak között vagyok. A magány valósággá lett. Az érzelmi magány. Az elszigetelődés. Nevettem, nyitottnak mutattam magam, és magam is elhittem, hogy boldog vagyok és nyitott. De boldogtalan voltam és magányos. Érzelmileg a falak mögött. Mintha mindenhonnan ezek a falak zártak volna körbe. Még felül is. Még a nap sem sütött. Csak néha. Feküdtem melletted, és azt éreztem, hogy fényévnyi távolságra vagyok. De én vagyok távol tőled, vagy te vagy távol tőlem. Neked is vannak falaid? Te is véded magad? Ki zár el magától kit?

Érzelmi megközelíthetetlenség. Tudod, a sebzettség börtönőrként vigyáz falaira. Rácsok mögött őrzöm sebzettségem titkát. Börtönné lett a biztonság, mit magamnak hoztam létre. Idővel elfelejtettem, hogy hol a kijárat. Szabad vagyok, mondja a majom a rácsnak, én nem, mondja a rács, engem majmok köré zártak. Rab és rabtartó is vagyunk mi ketten. Mindkettő én lettem idővel. Ráznám a rácsot, de nem merem, majom a ketrecben. Oly távol vagy tőlem, és mégis közel. Oly közel vagy hozzám, és mégis távolt. Távolság és közelség. Mintha az egész emberi kultúra egy próbálkozás lenne arra, hogy távol tartsuk magunktól a másikat, és egy mély, elfojtott belső vágyakozás arra, hogy közel engedjük magunkhoz. Ez a másik lehet egy transzcendens értelemben vett másik is, de a másik is, akit szeretek. Lehetsz te. Veled éreztem először azt, hogy zavarnak a falak. Hogy hiába vetettük le ruháinkat, még mindig nem vagyunk olyan közel, amennyire vágyom közel lenni. Mellettem fekszel, de embert nem éreztem távolabb magamtól nálad. Pedig nem volt közelebb hozzám senki. Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek, látni akarom, érezni azt, amit lehet. És hazudjuk a közelséget. Mert sebeink távolságot teremtenek. Semmi nem éreztette velem jobban, hogy távol vagyok önmagamtól, mint a közelséged. És azt éreztük, hogy eltaszítjuk egymást. Hogy engem taszítasz el, és én taszítalak el magamtól. Kerültük önmagunkat.

Lelkünk belső szobájában nem volt világítás. Sötétben kuporogtam, és miközben arra vágytam, hogy ne legyek egyedül, attól féltem, visszaélsz, ha beengedlek. Nézd, ez itt a háza, ahol élek. Ami kint, az van bent, ami fent, az van lent. ahogy élsz, annyit érsz, ott van a válasz a szemedben. Ez az a ház, ahol élek. Lelkem falakkal körbevett háza. Rácsok között majomként élek, és azt hiszem szabad vagyok. A majom és a rács is én vagyok. Belép Jézus ebbe a szobába. A belső szobába. Jézus, aki tudatában van saját megsebzettségének. Saját sebeinek. Aki nem félti magát. Nem fél a további megsebződéstől. Belép a szobámba. Nem oktat ki. Nem fél a közelségtől. Érzelmileg lép be a távolságomba. Közelséget teremt. Zörgettem, de belülről. Furcsa ez. Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Én meg azt mondhatnám, hogy kívül van a szívembe nyíló ajtó kilincse, kívülről van rám zárva, és én belül zörgetek. Zörgessetek és megnyittatik. Kérjetek és kaptok. Keressetek és találtok. Zörgettem az ajtót belülről, és Jézus kívül ált. Kerestem az ajtót, de nem találtam. Kértem, hogy gyere be, és ő belépett. Hát, szervusz. Köszönöm, hogy beengedtél. Nem okosított ki a sebzettség pszichológiájáról. Nem vette fel a terapeuta-pózt. Nem vetítette rám saját belső konfliktusait. Csak belépett érzelmileg a távolságomba és biztonságos közelséget teremtett.  Végigjártuk együtt a szobát. A házat. Lelkem házát. Néztük belülről a falakat. Kulcsokat vett elő. Ezek az ajtók ezekkel a kulcsokkal nyílnak. Nézd, ezek a te kulcsaid. Te magad vagy a kulcscsomó. Minden ajtó egy fájdalmas seb, amely a világ egy-egy ismeretlen oldalát mutatja meg neked. Begyógyította a sebeket. Megolajozta az ajtókat, amelyek berozsdásodtak már. Nyitogattam, tárogattam, feltártam, kitártam ajtóimat. Minden ajtó mögött egy ismeretlen világ tárult elém. És mindenhol ott voltál te is. Aki után vágytam. A kitárt ajtók egy-egy emberhez vittek, és minden emberben hozzád kerültem közelebb. A sebek az ajtók. Ott találtam önmagam a sebként megnyíló ajtók mögött. Én volta a külvilág is, amit megismerni vágytam. Én voltam az, akit távol éreztem önmagamtól. Én voltam te. Te én voltál. Amikor beengedlek téged, veled én is belépek. Így születik meg a kapcsolat. Ami születik veled, magammal is születik. Szia, Nyuszi. Isten hozott. Kitárom szívem ajtaját, hallgasd meg imám, árassz el Szentlelkeddel, szomjazom terád. Vágyom veled lenni, csak veled, vágyom szerelmedre, Istenem. Futok kitárt karodba én, nem számít tűz vagy víz, úgy vágyom, hogy ölelj át. A szeretet fájdalma. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fia sebeinek ajtaján engedte be az embert az országába, a világába, a házába. Én vagyok az ajtó. Én vagyok az a seb, amin utat talál az én a tehez. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt. Amelyik mag nem hal meg, egyedül marad. Én vagyok az önmagamba zárt mag. Ha meghalok önmagamnak, életre kelek. De másként. Mint a bebábozódott hernyó, ami pillangóvá lesz. Csendes meghalással felkészülni az újjászületésre. Hát, szia. Régen látottságot követő heves egymásnak esés utáni elfelejtett köszönés ez. Hiányoztál. Mássá válik a szeretlek. Mert amikor ezt kimondom, már nem kell elválasztanom magamtól téged. A szeretlek téged elválaszthatatlan a szeretem magamtól. A szeretlek a szeretsztől. Szeretlek, és nem félek. Szeretlek, és meghalni sem félek veled, miattad, érted, általad. Mert semmi nem választhat el ettől a szeretettől. Mert ez a szeretet egy olyan egyé-válás, és belső teljességélmény része, ami megszüntethetetlen. Végtelen kitárulkozás a világra. Sebek, amelyek ajtók egy megsebzett világra. Már nem megyek el önmagam mellett. Nem megyek el melletted. Nem rémítenek sebeid, és nem rémülsz meg sebeimtől. A sebek értéket teremtenek. Én vagyok az ajtó. Nyílt seb vagyok, amin beléphetsz a falak mögé, amelyek eddig elzártak tőlem. Már nem rejtőzködöm. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, megtalálja azt.

Az evangélium már nem tudományos értekezés. Már nem dogma. Nem egy tanítás. Nem viselkedéskódex. Ne vallási hagyomány. Ennél több. Lélek. Közelség. Azonosulás a sebekkel. Sebeiddel, és sebeimmel. Megnyílás. Az ingyen kegyelem nem röpcédulákra írt jelszó. Nem kiáltvány. Isten történik. Milyen szép megfogalmazás. Köszi. Tényleg történik. De lehetne ezt még árnyalni. Isten folyamat. Értem folyt a vér. Mennyi szimbólum. Vérfolyam, életfolyam, életáradat. Posztmodernül: flow. Az isteni áramlat. Áramlatélmény. Amikor beléd-feledkezem. Nem lehet szegmentálni önmagam, mert annak mindig ára van. Hasítás. A megnyílok, vérzek minden sebből, de gyógyulok is. És ha kapcsolódom, kapcsolódom mindenkihez.  Feltárom magam és feltárulok. Áthidalom a köztünk lévő távolságot. Lebontotta az elválasztó falat. Jézus az ajtó. Én vagyok az ajtó. Metafora. Érted már, Nyuszi? Kinyitottam az ajtót, amin zörgettél, de hogy kilépsz-e rajta, vagy, hogy belépsz-e rajta, az rajtad múlik. Intimitásélmény. Feltárulok neked. Rejtegethetetlenül. Ne megy a szeparáció. Elszigetelődés vagy intimitás. Példázatokban mondta, hogy aki érti értse. Az önfeltárás a bezárulás azoknak, akik a zárkózottság értelmezésével keresnek jelentést az életüknek. Aki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. Nem egyoldalúság. Kölcsönösség. Ez a vacsorálás, ez a szeretés vagy kitárás oda-vissza hat. Nyitok és nyitsz. Elvesztem az életem, hogy megtaláld az életed. Elveszted az életed, hogy megtaláld az életem. Benned vagyok. Zörgetek. Nyiss ajtót nekem. Hát, szia. Isten hozott.

Halál

pareja-distancia

„Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik.” Jób 14,14 Olyan, mintha meghalnál. Nem halok meg, elérhető leszek neked. Ne félj. Mint gyermek, amikor édesanyja idegen helyen hagyja, úgy sírtunk egymást elhagyva. Olyan ez, mint a halál. De nincs egy sírhely, ahová koszorút vagy virágot vihetnék, ahová elmehetnék, elmondani, mi minden történt velem, mióta nem vagy. Mert vagy, te magad vagy a sírhely.

A halál és az élet, a születés annyira hasonlítanak egymásra. A földből vétettem, majd a földbe tértem vissza. Az anyaföld, a földanya – nem véletlenül nevezzük így évezredek óta. Nem is tudtam megfogalmazni, hogy én haltam meg, vagy te haltál meg, mert annyira összefonódtunk. Meghaltál nekem. Olyan, mintha meghalnál. És meghaltam neked. Elgyászoltál. Elsirattál. Eltemettél. Mélyen vagyok, sírhantokban, a mélységben. Nem hallod a hangom, mert hangom tompa és formálatlan beszédhez hasonlít. Lázár meghalt. A sírban van négy napja, négy hónapja, négy éve, negyven éve. Negyven éves pusztai vándorlás. Talán negyven év vándorlás kell az életünkben ahhoz, hogy bemenjünk a nekünk ígért földre. De a vándorlásban meghalt a rabszolga-identitású nemzedék. Mózes nem megy be az ígéret földjére. Szüleink meghalnak bennünk, mielőtt bemennénk arra a földre. Mert a rabszolgaként felnőtt ember rabszolgaként gondolkodik. A félelem uralja. Istene is önkényúrhoz hasonló. Aki bánt, de enni ad. Nem megajándékozó, megerősítő, a sereg élén harcoló hadvezér Atyához hasonló. Ne féljetek tőlük. Jerikó falai egyetlen kardcsapás, egyetlen ostrom-próbálkozás nélkül leomlanak. A bevehetetlen város bevétele. Ez az életünk: a bevehetetlen város. Hétszer körbejárjuk, és leomlanak falai. Életünk jerikói falai. Kripta-életünk falai. Leomlanak, míg csendben, hangtalan, sírdogálva járjuk körbe-körbe e falakat.

Olyan, mintha meghalnál. Nem halok meg. Együtt sírunk. Megcsókolom a szemhéjad, majd elmegyek, és hagyom, hogy elmenj. Hát ilyen egy válás története. A belső válásé. A leválásé. Az érzésekkel, amelyeket éreztem, a gyászbeszélgetéseken találkoztam, amikor az édesapa vagy az édesanya halála miatt eljött a család bejelenteni a temetést, és kérni a lelkész szolgálatát: zavarodottság, fájdalom, az összefüggéstelen beszéd, érzelemcsapongás, szóáradat, kontrollálatlan érzelemhullámzás. Én már értettem őket. Együtt-érző másik tudtam lenni ebben a gyászban. Korábban rettegtem a temetésektől és a gyászbeszélgetésektől, a vigasztaló, halállal kapcsolatos igehirdetésektől, mert úgy éreztem, nem tudom, mit mondhatnék. Aztán saját gyászfeldolgozásomban ezek voltak legjobb segítségeim. Hogy ki halt meg, kibogozhatatlan. Én neked. Te nekem. Mi egymásnak. A mi: akik együtt voltunk. Meghaltunk önmagunknak is. Aki hozzád tartozom. Aki mintha nélküled nem is lettem volna soha. És mégis nélküled-valóvá lettem. Mint az árvává vált gyermek. Mint akit otthagytak gyermekként egy sűrű idegen erdőben.

Sokkos állapot. Ha nem azt nézem, hogy hogyan birkóztam meg a külső perspektívával, ami mindenkit foglalkoztat, aki nem gyászolt még el senkit, mert nem is szeretett igazán senkit, hanem a belső perspektívával, a szubjektív megéléssel, akkor ilyen érzések voltak bennem. Elhagyatottság. Minden kisgyermekkori fájdalmat és veszteséget, eltaszítottságot és szenvedést felszínre hozott, hogy elhagytál. Iszonyú nehéz volt szétbogozni ezt a gordiuszi csomót. Nagy volt a kísértés, hogy egyszerűen nagysándorosan keresztülvágjam a kardommal — de nem tettem. Az el nem gyászolt gyermekkori fajdalom fakadt fel bennem, és azt hittem, te bántottál. Ilyen a kapcsolat? Azt hisszük, akit szeretünk, aki a legközelebb van hozzánk, aki gyógyír gyerekkori sebeinkre, aki szeretett úgy, ahogyan senki korábban, aki meghallgatott, aki dühös volt helyettem is értem, akit elhanyagoltak, aki annyi simogatást, puszit és dédelgetést, gondoskodást adott, amennyit senki más, ő hozza fel bennem a gyászt és a veszteség miatti fájdalmat is. Az elviselhetetlen szeretet – mert ez a szeretet elkezdett emlékeztetni arra, hogy engem mennyire nem így szerettek, és én mennyire szomjaztam erre a szeretetre. Hogy az a belső kisfiú mennyit sírt gyerekként, és nem nyugtatta meg senki. Hogy volt egy másik nő az életemben, aki nem volt. Akit zavart a létem. Aki beteg volt. Akinek nem volt lelkiereje rám. Aki el volt veszve saját depressziója mélységében. Aki a nem-volt érzésével indított neki az életnek. Aki fájdalomcsillapítóként használt. Ha nem hatottam, mást keresett. Nem rólam szólt az élet, pedig minden gyerek természetes, veleszületett igénye, hogy szóljon róla. Egy kicsit, csak néhány évig, hogy végigélhesse az életet, ami nem róla szól, ami másokról szól, a szolgálatról. Nem kaptál te sem szeretetet. Szeretet-sivatagban nőttem fel. Te is. Ez a transzgenerációs traumaátadás: a szeretethiány továbbadása. Hogy az élet egy tátongó hiány, egy szakadék, egy szeretet-vákuum. Betöltetlen szomjazás. Ezért fordul meg a viszony, és bár a gyermeknek van szüksége az anya szeretetére, az anya használja gyermekét arra, hogy szeretetet kapjon tőle, hogy visszatükrözze őt. Mert érzelmileg az anya még gyermek. Mintha ennek a visszatükrözésnek a hiányát éreztem volna egész életemben. Mintha a nők utáni vágyakozásom, sóvárgásom is ebből fakadt volna. Eredendő bűn. Kapcsolati alapmintázat. Egyszer meg kell halni önmagamnak, magam számára és neked, hogy végre érted, neked éljek. Hogy apává és férfivá érjek. Hogy szeresselek, mint Krisztus szerette az egyházat, amiért az életét adta. A már nem önmagamra irányuló szeretet. A felnőttek szeretete, amellyel képesek felnevelni egy gyermeket. Apai attitűd.

Az idő, amit a virágodra vesztegettél, az teszi olyan értékessé számodra a rózsádat. Felelős vagy azért, ami megszelídítettél. Egyetlen leszel számomra és én egyetlen leszek számodra. A búcsú pillanatában könnyek szöknek a szemembe: de hát te kérted, hogy szelídítselek meg. Szinte látom magam előtt, hogy egyre közelebb ülsz hozzám. Megálmodtam. Kislányos mosollyal az arcodon. Hozzám igazítod a lépteidet sétálás közben. A fülemet szagolgatod ismerős illat után kutatva. Emlékké lettél. És én megszelídültem ezekben az emlékekben.

Egyszer meghalok. De még nem most. De a halál ismerős barátként köszönt majd, mert megismerkedtem vele. Hosszú órákat töltöttünk beszélgetéssel. Meghaltam, hogy életem legyen. Ezt egy külső perspektívából nem lehet megérteni. Én már látom a szemekben az újjászületést. Azt a szenvedést, amit egy igazi veszteség ültet el egy ember szemében. Másként néz, másként szól, és másként érint. Finoman, mint Isten. Mert Istennel a veszteségben találkozunk. Az Istennel, aki maga is elveszítette az egyetlenegyét, akit szeretett. Ha a meghalt férfiú életre kelhet, akkor egész küzdelmes életemben tudnék várni, míg a fordulat be nem következik. A feltámadás. Életre kelhetnek-e ezek az elhullt csontok? Újjászületés.

Az idő. A nem vagy velem által megélt velem vagy. Az elveszettségben történő megtalálás. Megtaláltalak magamban. Erre biztattam a nyáron egy családot, aki elveszítette az édesapát, aki a család lelke volt. Mi volt ő az önök számára? Most már én éllek meg téged. Én szeretem magam helyetted. Én gondoskodom magamról. Megadom magamnak, amit tőled kaptam. Én figyelek magamra, és én hiszek magamban helyetted. Így van ez jól. Megtanítottál erre. Szükségem volt rád, hogy felnőjek. Megtaláltalak magamban.

Hiába kereslek, hideg vagy, mint egy sírkő. Te magad vagy a sír, ahová a virágom vihetném. Te vagy a virág, amire az időmet vesztegettem. De ez nem elveszett idő. Ez az idő az önmagammá válásom ideje. Kibontakozásomé. Elengedem a kezed.

 Isten veled, Nyuszi. Isten veled.