Téli álom

nofilter

Sziasztok,

Téli álomra megyek.

Megértettem, hogy nem csak a természetnek van szüksége megújulásra, de nekünk is, nekem is. Feltöltődni, elengedni, átgondolni, olvasni, imádkozni, figyelni, fejlődni, növekedni, és persze, jelen lenni, beszélgetni, élni, meghalni annak, ami volt, hogy helyét valami új vegye át. Szóval megszületni.

Április elseje. Már kevesebb, mint öt hónapot kell aludni.

Áldás rátok.

Szabolcs

Fájdalom

20140202_hmag_108-1280x720

„Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize.” Jeremiás 15,18 Lehet érzelmileg is verekedni. Rúgni egymást. Pofozkodni. Verni, ahol érem. A verés, aminek nincsenek nyomai. A bántalmazás, ami láthatatlan. Az érzelmi fájdalom, ami nem látható. És mert nem látható, még magam számára is rejtve maradhat. Pedig egy mondat lehet olyan, mint egy hasbarúgás. Egy szó lehet olyan, mint egy pofon. Érezhetem úgy egy kirohanást követően, hogy ugrálsz rajtam, és minden csontom fáj utána. Szavakkal le lehet verni egymás derekát. Szájba verni egymást a kimondott szóért, ami meg nekem fájt. Érzelmi fájdalom.

És a fájdalom ott van, ahol már egyébként is sebek vannak. A neuralgikus pont. És sokszor ismerjük is egymás gyenge pontjait, és öntudatlanul is oda ütünk, mert úgy érezzük, megtámadtak és tehetetlenek vagyunk. Én úgy érzem, te bántasz, és védekezem, te úgy érzed, én bántalak, és te védekezel. Lehet ezt intenzíven csinálni, ciklikusan, körbe-körbe járva. Kiújultan. És amikor már begyógyulnának sebeink, így hasítjuk fel újra. Ezt magunkkal is csinálhatjuk. Egyfajta önbüntetésként, ismételve a végtelenségig azokat az első interakciókat, azokat az első játszmákat, amelyek sebeinket okozták. Mintha azt kérném, hogy bánts, mert ha nem teszed, magamat bántom. És így érezzük, amit a másik érez. Így vonódom be a fájdalmadba, így vonsz be a fájdalmadba. Beléptem, mert szeretlek, és segíteni próbáltam, de te más szándékot feltételeztél, mint ami valójában volt. Én jót akartam, de esetlenül, bénán. Mint amikor vendégségben vagyunk, és nem tudjuk, mit és hogyan kellene tennünk. Mit illik, mi szokás. Mert valóban, ahány ház, annyi szokás. És tetteimet saját értelmezéseddel ruházod fel, tetteidet saját értelmezésemmel ruházom fel.

Még magam sem tudom talán, hogy ez történt velem gyerekként enahuszonharmadikon alkalommal. Egyetlen helyzetben benne van az összes olyan helyzet, amelyben ugyanezt éreztem. Arcon csaptál. Belém tapostál. Fojtogattál. Megütöttél. Rángattál és cibáltad a hajam. Ordítottál velem és letepertél. És nem tudom, mi fáj. Csak rossz. Csak sírásra biggyesztem az ajkam. Nem is tudom, mi történt, csak dühös lettem, és kétségbeesett belül. Egyszerre féltem a szereteted elveszítésétől és tőled. És még azt sem tudtam, hogy tőled félek, vagy attól, hogy elveszítelek. Bántottál, úgy érzem. És nincs távolság, mert attól is félek. Mert félek, hogy elveszítelek. Mert akkor mi lenne velem. Azt nem élném túl. Gyötrődöm e lángokban. Adj innom. Szomjazom. Szeretetre és elfogadásra, és megértésre, de közben magam sem hiszem, hogy megérdemelném. Gyerekkoromtól fennálló belső bántalmazó dinamika zajlik bennem. Nálad durvábbakat mondok magamnak, de te erről nem tudsz. Nem tudod, hogy amikor hibáztam, végtelenítetten hallom magamban azt, amit apám mondott nekem. És engem nem vigasztal, nekem nem fáj kevésbé, hogy apának is ezt mondta az apja. És azt teszem aztán veled is, amit magammal. Mert jobban szeretlek magamnál, uralkodom magamon, és nem kapod, amit magamnak adok. De bennem ez ott van. És amikor hasbarúgsz, talán már tudom, hogy ezt magaddal is teszed. De ez nekem ettől még fáj. És még milyen sok ideig nem tudom ezt. Azt hiszem, direkt csinálod. Hogy szándékosan bántani akarsz. Hogy abban leled örömöd, hogy bántalmazol. Te is ezt hiszed. Még meg sem tudom fogalmazni, hogy mi jó és mi rossz. Hogy mi fáj. Csak azt érzem, hogy ez fáj. És fogalmam sincsen, mi történik. Mi a fene történik.

Interakciók sora, és már elviselhetetlen belső fájdalom kell, hogy egyszerre felfedezzem a dinamika ismétlődését. Hogy mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz történik. És még mennyi idő kell, hogy a bántalmazó másik nem csak kívül van, hanem belül. Hogy egymásnak vagyunk az, ami önmagunknak is. És önmagunknak úgy lettünk bántalmazó másik, hogy valaki ez volt nekünk, aki fontos volt. Generációk óta tart ez. És nem akarjuk ezt tenni, de azt hisszük, ez a szeretet. Vagy nem értjük, miért teszi a másik, és nem jövünk rá, hogy ezt magunkkal is tesszük, és ezt tették velünk már csecsemőkorunktól.

Kérlek, ne bánts. És én ezt nem tudom nem vádként érteni. Kérlek, ne bánts — és ezt te nem tudod nem vádként érteni. Pedig nem az. Azt mondom magamnak, hogy egy szánalmas ember vagyok. Lehordom magam, hibáztatom magam, és nem állok oda együttérző másikként magamhoz. Próbálok neked más lenni, de olyan nehezen megy. Fáj ez is. A fájdalom nehéz dió. Mi fáj neked és mi fáj nekem. Ami neked gyógyír, az nekem fájdalom. Ami neked fájdalom, az nekem gyógyír. Reménytelennek tűnik. Hogyan lehet megtalálni egymás számára önmagunkat?

Ahogyan változik bennem az a nagybetűs Másik, és elkezd meggyógyítani, másként beszélni, biztatni, bátorítani, felnevelni, elkezdenek gyógyulni a sebeim, és mert gyógyulnak, érdekes, így veszem észre, hogy hol is vannak. Hogy mi is fájt nekem annyira. Sokat sírok, mert a gyógyulás fájdalmas folyamat. De ez a gyógyulás születés is. Egyre jobban fáj, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megszülessek neked és magamnak is. Egyre sebezhetőbb leszek, de az a belső Másik vigyáz rám és megnyugtat, amikor ismét megsebeznek. Már nem ellenségnek látlak, már nem hiszem, hogy szándékosan bántani akarsz vagy bántani akartál, egyre inkább látlak annak, aminek magamat is: egy megsebzett másiknak.

Mert ez a belső Másik is egy megsebzett másik. A nagybetűs Másik. Sebei mutatják az utat belső világomban, sötétségemben. Lassan kiszabadulok. Világosságot gyújt. Én vagyok a világ világossága. A vakon született férfi látni kezd. És látja saját sebeit. De másokét is. Traumatizálódunk, és traumatizálunk. Sebződünk és sebzünk. De belép a bensőmbe a gyógyító Másik. És ahogyan feltárja sebeimet, fájdalmat okoz, de ez neki is fáj, nem csak nekem. Velem sír, velem szenved. Vele szenvedek. Ne félj, minden rendben lesz. Tudom, hogy nagyon fáj, de bízz bennem, meggyógyítalak. Biztonságban érzem magam. Nem erőszakos. Néha őt is bántanám, mert fájdalmat okoz, de ő érti a fájdalmamat. Együttérez. Velem fáj. A sebzett Másik. Üvöltenék. De érzelmileg elérhető nekem.

Nem próbálja helyettem elviselni a hozzám tartozó fájdalmat, de ott van velem érzelmileg. A fájdalmam nem az övé. Nem azt érzi, amit én, de érzelmileg elérhető. De nem csak empátia, szeretet is. Szeretet, ami nem sebez. Nem az a fajta szeretet, amivel valaki saját sebeit igyekszik gyógyítani. Nem a fájdalomcsillapításként kikényszerített szeretet. Nem keresi a maga hasznát. Türelmes. Nekem nagyon nagy szükségem van erre a türelemre. Sajnálom magam, de nem hibáztat miatta. Ott van velem érzelmileg, elérhető távolságban. Mert ez ugyanolyan fontos. A mártírok nem segítenek. Mert a mártírok saját fájdalmaikat élik meg feljogosulva fájdalmunkon. És közben azt hazudják, együttéreznek. Nem, ő nem használ ki. Nem él vissza sebzettségemmel. Ott van számomra, ahogyan szükségem van rá. A gyógyító jelenlét. Nem minősít. Nem hibáztat. Nem vádol és nem kárhoztat. Bekötöz, kitisztít. Tanítgat arra, hogy így is lehet. Hogy lehet érezni, ami fáj. Hogy nem kell elfojtanom az érzéseimet. Hogy elfogadhatom őket. Ha más nem érti is, hogy ez fáj nekem, én megérthetem, én átélhetem, én érzékelhetem, érezhetem, és együttérezhetek önmagammal. Sok a seb.

És tanít látni is. És vigyázni magamra. Nem kell mindenkinek feltárni sebeimet; nem azért, mert mások gonoszak, hanem mert vannak, akik nem tudnak mit kezdeni velük. Akiket megijeszt, és mert megijeszt, bántanak miattuk, mert ők magukkal is ezt teszik. De közben lehetek veled síró másik. Ahogyan velem az a nagybetűs Másik. Gondviselő. Van, hogy elhagyom magam. Valami túllépi a fájdalomküszöböm, kimenekülnék az életemből, a lelkemből, a testemből, de ott van ő, a nagybetűs Másik. Szeret. Nekem erre e nem-sebző szeretetre nagyon nagy szükségem van. Mindig is erre volt szükségem, de nem tudtam, hogy ilyen van, és hogy milyen is a szeretet, ami nem-sebez. Mert a szeretettel lehet a legjobban sebezni. A szeretet közel enged, és a szeretetben közel mehetek, és mert nem tudom, nem értem, nem látom, bánthatlak és bántalak is. Olykor pusztán azzal, hogy ott vagyok, mert szégyent vált ki belőled, hogy látom a sebeidet. Te meg védekezel. Ez történik velem is, hogy egyszerre szeretném, hogy legyél itt és ne hagyj el, és azt is, hogy ne lásd, hogy milyen gyenge vagyok és sebezhető. És mert sebezhető vagyok, megsebezhetsz. De nem is lehet megtanulni nem-sebezve szeretni, ha be sem engedlek önmagamba. Hogy bent vagy, lehetővé teszi, hogy megsebezz. De vállalom ezt a kockázatot. A meg nem értettséget is. A félreértettséget is. Mert csak ez az út visz el a nem-sebző szeretetbe veled.

A seb és a sebző is vagyunk. Együtt gyógyulunk.

Szerelem

22a653e49dab0abf406db5fdefb261db

„Arra jártam, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam meztelen testedet. Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél.” Ezékiel 16,8. Patriarchális társadalom – ezt mondaná erre a felvilágosult, emancipált, feminista vagy neofeminista nő. Életem folyamán, mert szerettem a nőket, gyakran éreztem, hogy erősen feminista vagyok. Mit is értünk feminizmus alatt? Mit értek én feminizmus alatt? Ehhez egy kicsit ki kell lépni az alapvetően valóban iszonyúan férfiak által definiált kultúránkból. A nem-feminizmus az, amikor a férfiak mondják meg még azt is, hogy hogyan legyenek nők a nők. A férfi-perspektívájú feminizmus meg az, amikor a nők önként törekszenek arra, hogy úgy győzzenek a férfiak elnyomásával szemben, hogy elnyomó „férfiakká” lesznek. És így jutunk el a nemek felcserélődéséhez mint kortünethez. Ahol a férfiak, miközben úgy próbálnak férfinak lenni, hogy megfeleljenek a nők által kívánatosnak ítélt férfiségnek, addig a nők úgy próbálnak nők lenni, hogy közben férfivá válnak. A szerepcsere identitás-zavarhoz vezet. Ahhoz, hogy ezeket a sorokat megértsd, tök fontos, hogy képes légy a másik nem viszonylatán kívül gondolkodni. Hogy nem a férfi viszonylatában fogalmazom meg magamat nőként, és nem a nő viszonylatában fogalmazom meg magam férfiként. Mert ezek az identitásom részei. Mindennek gyökere a szüleinktől ered. Szülői minták és szülői alapkonfliktusok, és mivel ezek tabuk, ezeket az alapkonfliktusokat a párkapcsolatokban és a felnőttkori férfi-női szerepekben látjuk problémaként, és itt próbáljuk megoldani. Ez azt eredményezi, hogy a szüleink meg nem oldott problémáinak a megoldásával telik az életünk, olyan konfliktusok megoldásával, aminek a létrejötte nem hozzánk kötődik, mert ezeket a konfliktusokat örököltük. Sokat olvasok ilyen cikkeket. Vannak egészen jók, egészen mélyek, kifinomultak, reálisak, érettek. És vannak nagyon éretlenek és leegyszerűsítők. Ugyanez a helyezet a jó párkapcsolat szabályaival. Az éretlen párkapcsolat receptje így kezdődik: találd meg a megfelelő férfit, találd meg a megfelelő nőt. Az éretlen párkapcsolat receptje arról szól, hogy a boldogság a megfelelő férfinál vagy a megfelelő nőnél kezdődik. Ebből következően a boldogtalanság abból ered, hogy nem a megfelelő férfihoz mentem hozzá, vagy nem a megfelelő nőt vettem feleségül. A boldogtalan párkapcsolat receptje ezzel ellentétben valójában az, hogy azt feltételezem, hogy ha a megfelelő emberrel kötöm össze az életem, az a boldogság útja. Ez tesz boldogtalanná. Ragozhatnánk ezt sokáig. Az Istent által nekem teremtett tökéletesen hozzám-illő társ. Erős nárcisztikus felhangok vannak ebben az elgondolásban. Két ember összekeveredik életében, mindketten ebben hisznek, összeházasodnak, mosolyognak egymásra amaddig bírják, fenntartják egymás előtt és mások és önmaguk előtt is a tökéletesség álarcát, majd egy nap előbújik belőlük a sok időn át elfojtott cseppet se tökéletes önmaguk. A valódi ember, aki nem egy kirakatbaba, akit Isten egy másik ember boldogságára teremtett, hanem önálló emberi lénynek, akinek szintén szüksége van arra, hogy szeressék. Az Istentől nekem teremtett tökéletesen hozzám illő társ egy elvárás-teljesítő robot, vagy egy, a vágyaim kielégítésére szolgáló szexuális segédeszköz, de nem személy, nem egyén, nem egy iszonyúan összetett személyiséggel, saját élettörténettel , érzelmi és gondolati struktúrával bíró személy. Éretlenség. Anya és apa, és úgy általában véve a világ is azért létezik, hogy kielégítse a szükségleteimet. A gyerekeknél ez egészséges. Nagyon is fontos, hogy ez az igény a lehetőségekhez mérten kielégüljön. Legtöbbünknél azonban nem elégül ki. Ebből eredően egész életünkben ezeknek a nárcisztikus szükségleteknek a kielégítését keressük. Hogy rajongjanak értünk. Hogy feltétel nélkül rajongjanak, hogy csak azért létezzenek, hogy kielégítsék szeretet-vágyunkat, hogy megadják, amire vágyunk, hogy kielégítsék vágyainkat. De a világ nem így működik. Ebből fakad a nárcisztikus düh. Hogy nekem jár valami, amit nem adnak meg nekem, és biztosan azért nem adják meg nekem, mert nem akarják, és nem azért, mert valójában nem jár. Nem jár. Nem jár a boldogság. Nem jár a gazdagság, és nem jár a szexuális kielégülés. Nem jár a dicséret teljesítmény nélkül, és valójában önmagában véve a gyerekkori dicséret utáni vágyat nem is lehet felnőttkori dicséretekkel kielégíteni. A nárcisztikus düh a gyerekkori egészséges feltétel-nélküliség kielégítetlenségéből fakad. Nekem jár ez a nő. Én turkálhatok közöttük, sőt, mint egy katalógusban, összerakhatom magamnak a tökéletes nőt, akinek pont akkorák a mellei, amilyenek szerintem szépek, pont olyan a csípője, pont olyan a lába, pont olyan a szeme, pont akkora magas, pont olyan a haja színe, hossza, és persze, agyonretusált, és mindig azon jár az esze, hogy nekem milyen szexuális vágyaim vannak. De nem. Az éretlen pasi egy számítógépes program „fejével” gondolkodik a nőkről. De a szerelem nem pornó. De az instagramon saját meztelen testéről készült szelfit közzétevő lánynak milyen önértelmezése van, és mit gondol arról, hogy mi kell a pasinak?  Apu mennyire lehetett érett? És anyu? A szex a téma, és ez is az éretlenségre utal. Mert valóban brutál-fontos a szex. Nem ok nélkül mozgat ez bennünket ennyire, kortól és nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Mindenkit. Még azokat is, akiket „nem”, mert ez emberlétünk alapja. A szex létünk eredete. Az ember maga a szex. De pontosan mi is a szex? Na, ez az, amit nem tudunk. Ez az, amit életfeladat megértenünk és megismernünk. És mennyire iszonyú fapadosan gondolunk mi erre az egészre. A szexi fehérnemű meg az illatos gyertya az intimitás. Ez tök jó. De nem, nem ez az intimitás. És a szex-probléma mindig kapcsolat-probléma, és a kapcsolat-probléma mindig egyéni probléma, és az egyéni probléma mindig családtörténet-probléma. Ó, ez rohadt bonyolult. A webáruházban olcsóbb intimitást lehet kapni.  Igazából szerelem. És milyen szerelmet láttunk mi magunk előtt? Mi, Y generációs srácok? Tiszavirág-életű szerelmeket. Szerelmeket, amelyekből gyűlölet fakadt. Szerelmeket, amelyekből gyerekek születtek, de a házasságok nem születtek meg, vagy ha igen, véget értek. Mozaikcsaládokban felnőtt srácok vagyunk. De van a másik Y generációs. Az általában vallásos, vagy vidéki, ahol iszonyúan merev konvenciók között haltak bele a szüleink a házasságba. Ahol a szerelem a mi-nem-válunk el volt. A még-mindig- jobb- együtt, mint-külön. A magánytól való félelem. A kétségbeesett próbálkozásból megjátszott háromnapos idill-szerelmekben élő szülők gyermekei vagyunk. Ez az Y generáció. A szüleink maguknak sem merték bevallani, hogy gyűlölik egymást. Hogy nem is akartak megházasodni, de a szüleink szülei ezt akarták. Hogy nem is akartak gyereket, de aki felnőtt, annak van. Kettő, nem több. Vagy egy, nem több. Vagy három, ha nagyon hippik vagyunk. Vagy a vallás, mert Isten ajándéka a gyermek. De kettő, nem több. Ahová Isten báránykát ad, oda legelőt is ád, mondták bölcsen, és mi éheztünk, mert nem volt legelő. És sebeket kaptunk. És szeretet nélkül nőttünk fel. És haragszunk, hogy még ki sem mondhatjuk. De így volt. És én értem, én, az Y generációs, hogy ez az egész nem direkt van, hogy ők nem tudták, mit tesznek. Nem értették. Hogy talán most sem értetik. És nem baj. Meg lehet bocsátani, meg tudtam. És ez a gyógyulás útja. De ki kell mondanunk. Nem tudtad,hogy bántottál, de bántottál. A hazugságaid belém fojtották ki sem bontakozó önmagam. Ezt tették veled is. Megértettem, együttérzek. Ne tedd velem, amit veled tettek. Engedd, hogy a saját életemet éljem. Itt kezdődik a szerelem. És itt kezdődik a nemiség. Hogy a valódi önmagamat megtalálva elkezdem összerakni a saját, valódi életemből kinövő önmagam, hogy mi a férfi, mi számomra a nő, mi a világ, mi az Isten, mi az egyház, mi a hit, mi a barátság, mi a hivatás és mi mire való. Kitalálni egyedül. Ezt érzem, hogy így tudok Y generációs lenni. A saját generációm része. Nem élek szégyenben és nem élek önmegvetésben, és megkeresem az életem, mert nekem Isten adott egyet, ami az enyém. A jelenben. A saját generációm részeként. Elfogadlak és megértettelek, de már nem felelek meg. Már értem a küldetésem, és ez a generációmhoz kötődik. Amiben élek, amibe születtem. Itt keresem meg, hogy mi a szerelem. Itt találom meg önmagam. Nem leszek szócső, ami szülői elvárásokat közvetít. Isteni szócső leszek, aki felszabadít és nem megkötöz. Így találjuk meg az életünk. Így találom meg én is. A szerelem-betegségünket örököltük. Nem genetikailag — családi mintaként. Hogy meggyógyulunk-e, az annak a függvénye, hogy megtaláljuk-e a gyógyulás útját, ahogyan azt Isten pont nekünk, pont itt, pont most adni tudja. Az eke szarvára vetni a kezünket, és nem hátra tekinteni.