A lelkész is ember (?)

Olvastam egy cikket a a The Gospel Coalition oldalán, ami elgondolkodtatott. Nem vagyok jó angolos, így megkértem egy barátomat, hogy fordítsa le. Köszönet érte Szlávik Dávidnak.

Talán azt gondolnád a blog olvasójaként, hogy magam vagyok az átlátszó üveg, de a minden emberben meglévő védekezés azokban, akik emberekkel foglalkoznak, és nap, mint nap mások problémáival szembesülnek, és kénytelenek a saját életüket munkaeszközként használni, szóval a segítő szakmában dolgozók nagy kísértése, hogy a mosdóvízzel a gyereket is kiöntsék, és az egészségesnél szorosabb határokat húzzanak. Hozzáférhetetlenekké váljanak.

Mivel az elmúlt hónapokban én is megkaptam ezt a szemrehányást, hogy túlságosan zárok, és nem vagyok elég nyitott, érintettnek érzem magam a témafelvetésben. Osszátok meg a tapasztalataitokat, meglátásaitokat. Hol húzódik a határ a kiegyensúlyozott magánélet, és intim-szféra és a túlzott zárkózottság között?

A cikk eredeti címe magyarul szerintem túlságosan erős, és nem egészen azt jelenti, amit az angol cím, ezért ennek a bejegyzésnek sem ezt a címet adtam.

“Pásztor, ne hazudj!

Telítődtem. A kritikával. Rám nézve szégyen, hogy ez egy másik pásztor kritikája volt. Egy barátomé, egy istenfélő emberé, aki szerette a családját, hirdette az evangéliumot, rendszeresen imádkozott, sohasem pletykált és mindig a legjobbat feltételezte az emberekről. De valami nyomasztani kezdett vele kapcsolatban. Ez nem valami titkos bűn volt. Nem kettős élet. Egyáltalán nem “botrányos” dolog volt.

Az volt, hogy hazudott.

Ha megkérdeztem tőle, hogy hogy van, mindig azt válaszolta: “Remekül!” Ha megkérdeztem, van-e szüksége imatámogatásra, mindig mondott valami általános kérést.

A gondjait hét lakat alatt tartotta, személytelenül, titokban, még akkor is, ha mások körülötte kiöntötték a szívüket. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna bocsánatot kérni valakitől valamiért.

Mindazonáltal sokat mosolygott. Szívből nevetett és mindig a lehető legoptimistábban állt hozzá mindenhez. De láttam, hogy a hozzá legközelebb álló embereket hogyan nyomta agyon ez a pozitív sérthetetlenség. Én is ezek közé az emberek közé tartoztam.

Ne értsétek félre: hiszem, hogy a pásztoroknak joguk van a magánélethez, titoktartáshoz, hogy néhány dolgot megtartsanak személyesnek. Nem kell mindenüket az egész gyülekezet vizsgálódásának kereszttüzébe tenni. Lehetnek kevésbé érzelmesek és csendesebbek. Nem kell részletezni a bűneiket és hiányosságaikat. Gyakorolniuk kell az őszinte diszkréciót.

És határozottan nem várom el a pásztoroktól, hogy haladjanak a korszellemmel, mikor a divat-meghatározó gyülekezeti vezetők és tagok elvárják az “átlátszóságot” és a “sebezhetőséget” az 55 éves, 35 éve szolgáló pásztoruktól. Az idősebb pásztoroktól azt akarják, hogy legyenek gyakorlatias, profi beszélők, “őszinte Joe-k”, akik a cifra díszruhájukat elcserélik tornacipőre, szűk ruhára és olyan öltözetre, amiből látszik, mi jár a fejükben, szívükben.

De ez az én bajom: elég őszinték vagyunk másokkal ahhoz, hogy hagyjuk, hogy a mi terhünket is hordozzák? Vagy a külső némaság belső büszkeséget takar? Ha a teherhordózás csak egyirányú, akkor az már nem tehermegosztás. Elkerülhetetlen, hogy ekkora súly alatt ne roppanjunk össze. Azt hiszem, a barátom beleesett ebbe a csapdába. De nem vettem észre, hogy velem is ez történt.

Ebben az életszakaszomban összefutottam kávézni egy fiatalemberrel, akit a szárnyaim alá vettem. Isten kegyelméből mondott egy olyan mondatot, amivel letörte a büszkeségemet.

“Mindig, mikor megkérdezem, hogy vagy, azt mondod: “Nagyszerűen!”, aztán olyan gyorsan visszakanyarítod a beszélgetést rám, amilyen gyorsan csak tudod. Sohasem tudom, hogy VELED mi van.”

Hoppá.

Összetörtem. De igaza volt. És én bocsánatot kértem tőle, és imádkoztam Istenhez, hogy törje le a büszkeségemet, ami megakadályozza, hogy kiöntsem a szívemet másoknak. A büszkeség mindig a probléma gyökere. Azt akartam, hogy az emberek úgy lássanak engem, mint akinek nincs szüksége az evangéliumra annyira, mint amennyire állításom szerint nekik szükségük van.

Természetesen ez a eset megmutatta nekem, hogy milyen kemény voltam a barátommal. Milyen könnyű megítélni egy testvér szívét, míg a saját szívem hazudik önmagáról! Hálát adok Istennek, hogy a Szentlélek megmutatja, mi rejtőzik a szívünkben. Hálát adok Istennek, hogy azoknak, akik Krisztusban vannak elrejtve, nem kell rejtegetniük semmit.

Szóval pásztor, ne hazudj! A gyülekezetednek meg kell ismernie Jézust. És meg kell tudniuk azt is, hogy neked is szükséged van rá.”

Osszátok meg a meglátásaitokat. Nemrégiben egy képet láttam Facebook-on: “Uram, Imádkozom a lelkipásztoromért.” Félig viccesen, félig komolyan ezt fűztem hozzá, amikor én is megosztottam: “Remélem, nem a megtéréséért…”. Ha azt szeretném, hogy a lelkészem megossza velem a vívódásait, az érzéseit, akkor fontos, hogy ezt helyén tudjam kezelni.

Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül.

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása.Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.