Megvilágosodás

201fbd79cc57a82a8d954c4caef39b0f

„Látom az embereket, mint fákat járni.” – mondja a vakon született férfi, miután látni kezd. Szociál- és családetikai diskurzus alakul ki Jézus és a tanítványok között, amikor látóterükbe kerül ez a férfi. Az etikának az a szintje, amin a tanítványok állnak, sokkal inkább előítéletesség, mint józan etikai megfontolások számbavétele. Aki valóban etikusan közelít ehhez a témához, az Jézus. A társadalmi előítélet alapján megfogalmazott etika azt kérdezi: ki a bűnös. A józan, megértés-központú, probléma-feltáró etika nem bűnöst keres, hanem jelentést. A jelentésből visszakövetkeztethető ebben az etikai keretben, hogy mi az üzenet az adott etikai dilemmában. Mi az üzenet ránk nézve, akik ezt az esetet etikailag értelmezni próbáljuk. A szociálpszichológiában van egy ilyen fogalom, hogy alapvető attribúciós hiba. Az attribútum egy olyan jelkép, ami alapján beazonosítjuk a látott kép tartalmát. Pl. az ikonokon az apostolokat is attribútumok alapján ismerhetjük fel. Az alapvető attribúciós hiba az, amikor önkényesen végzünk el egy oktulajdonítást. A legegyszerűbb példa talán ez: ha én kések a munkahelyemről, akkor ennek abban látom az okát, hogy nagy volt a forgalom, vagy akadályoztattak a gyerekeim az elindulásban. Tehát a körülményeimet teszem meg a késésem okának. Amikor valaki más késik, akkor azt a jelleme részének tekintem, tehát azt mondom, hogy ő azért késett, mert ő ilyen: megbízhatatlan, nem lehet rá számítani, ez a jellemhibája. Amikor a tanítványok azt kérdezik, hogy ki vétkezett, ez a vakon született ember, vagy a szülei, akkor azt mondják, hogy az, hogy vakon született, egy oknak a következménye, ami nem más, mint az adott embernek, vagy a szüleinek, a családjának a bűne. Ezzel pedig azt is mondják, hogy az, hogy mi nem születtünk vakon, azt jelenti, hogy mi nem vagyunk bűnösek. A bűnösség kívülre helyezése. A bűnös a vak, vagy a családja. Ezt a bűn tárgyiasításának is nevezhetnénk. Tehát, amikor a saját életemben van egy nem-szeretem dolog, annak okaként a körülményeimet nevezem meg; ha mások életében van, akkor annak okaként a másik személyét és jellemét nevezem meg. Jézus kiemeli ezt a témát ennek az előítéletes, hibás etikai megközelítésnek a köréből, és egy spirituális összefüggésbe helyezi. Tehát a vakon született ember helyzete nem etikai kérdéseket vet fel, hanem spirituális kérdéseket. Ezzel Jézus azt is állítja, hogy a bűnösség nem etikai kérdés, hanem spirituális. Ez az, amit mind a tanítványok, mind Jézus más hallgatói nagyon nehezen emésztettek meg, és azt hiszem, nincs ez másként velünk, mai hallgatókkal sem. Tehát, hogy a bűnösség, amiről Isten beszél, nem etikai kérdés, hanem lelki, spirituális kérdés. A vak meggyógyul, és így lesz a vak valódi jelképpé, éspedig a megvilágosodás jelképévé..

Jézus azt mondja, hogy a férfi vaksága egy isteni kinyilatkoztatás. Nem csak a vaksága, de a gyógyulása is. A kettő együtt a kinyilatkoztatás. Hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Minden ember vakon született. A megvilágosodás az a gyógyulási folyamat, amiben elkezdem látni az embereket, mint fákat járni. A megvilágosodásig képzeletem kivetüléseiként érzékelem az embereket, és mivel nem tudom, hogy vak vagyok, azt gondolom, amit „látok”, az a valóság. De az csupán önmagam kivetülése. Ezt projekciónak nevezzük. A megvilágosodásban az ember elkezdi annak látni az embereket, akik. De nem csak az embereket, hanem saját magát, Istent és a világot is. Jézus is beszél itt a sötétségről és a világosságról, de számos más helyen is az újjászületés kapcsán ez az ellentétpár kerül elő. Az ember a megvilágosodását megelőzően sötétségben van. Amit lát, csupán látszat. Képzelet, önmaga kivetülése. Árnyék csupán a falon. A megvilágosodás témájához Augustinus Platón barlanghasonlatát hozza szemléltetésként. A sötétség egy barlangban van. Az ember a barlang falán látja az árnyékokat, amelyekről azt gondolja, az maga a valóság. Maga a dolog. Ebből ered Platón ideatana is, hogy amit látunk, csupán árnyéka a valódinak. Augustinus továbblép ennél, és a megvilágosodásról mint elérhető célról ír. Amikor kilépünk a barlangból, és megpillantjuk a dolgokat annak, amik. Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre. Most töredékes az ismeretünk, akkor pedig úgy fogunk ismerni, ahogyan az Isten is megismert minket. Mindezt egy előző mondat magyarázza meg: amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. A megvilágosodás az újjászületés, az újjászületés pedig a felnőtté-válás. Amikor a valóság nem csupán képzeletem kivetülése, hanem maga a dolog. A megvilágosodásnak szerintem két útja van. A tékozló fiú történeteként ismert példázat mutatja be ezt a két utat.

A történetben egy testvérpárról van szó, és két nagyon különböző történetről, ráadásul az idősebb testvér esetében nyitva marad a kapu, és nem ismerjük meg a végkifejletet. Ebből arra következtethetünk, hogy az idősebb testvér útja a nehezebb út, de nem végigjárhatatlan.

A fiatalabb testvér útja kívülről befelé vezet. Az idősebb testvér útja belülről kifelé vezet. Fejlődéslélektanilag a fiatalabb testvér útja közelebb áll a megvilágosodáshoz, mint az idősebb testvér útja, mert az idősebb testvér abban a hitben van, hogy ő már beérkezett.

A fiatalabb fiú kikéri a vagyon ráeső részét, és elmegy idegenbe. A fiatalabb testvér a dackorszakban, vagy a kamaszkorban megtorpant ember története. Már nagyon közel jár, de nem tudja, hogy van tovább is, mert az idősebb fiúhoz képest már szabadnak tűnik. A fiatalabb fiú az élvezetek hajszolásában keresi a megvilágosodást. Ez egy igen izgalmas téma, ide tartozik minden tudatmódosító szer, a szex, a pénz, a siker, a hatalom, tárgyak birtoklása, minden, ami élvezethajszolás. Bár nem tud róla, mindebben a spiritualitást keresi, de nem találja meg. Huxley Az érzékelés kapuiban ír a meszkalin nevű kaktuszkivonat hatásairól, amit egy szakember jelenlétében próbált ki kísérleti jelleggel. Az a leírás amit Huxley-nál olvasunk, nagyon hasonlít ahhoz az élménybeszámolóhoz, amit azok élnek át, akik részesei voltak egy spirituális ébredésnek, egy megvilágosodásnak. Az érzékelés kitágulásának az élménye. A súlypontok áthelyeződése, talán az érzékelésben a legnyilvánvalóbb, mint élmény, hogy milyen a megvilágosodás. Természetesen a szintetikus vagy természetes tudatmódosító anyagok által kiváltott hatás egy illúzió-megvilágosodás. Mások azt írják, köztük Timothy Keller és felesége is a házasságról szóló könyvükben, hogy az orgazmusban átélhető teljesség élmény, és az önmagunkon kívülre kerülés élménye egy olyan spirituális élmény, ami előíze az Istennel való egyesülés beteljesedésének. Henri Bergson francia filozófus az érzékelés kapcsán arról beszél, – amit azóta pszichológusok is megerősítettek – hogy az agy szelektál, és a lényegesnek ítélt információkat előtérbe helyezi, míg a lényegtelennek ítélt információkat kiszelektálja. Erick Berne pedig azt mondja, hogy az, hogy mit érzékeljünk, a szüleinktől és a tanítóinktól tanuljuk meg. Érzékelni megtanítanak. Megtanítanak arra, hogy mit halljunk és mit ne, mit lássunk és mit ne, mit érezzünk és mit ne, mit gondoljunk és mit ne, hogyan éljünk és hogyan ne. Az ember élete folyamán, ha mindezeknek a tanításoknak eleget tesz, velük azonosul, szülei és nevelői reprodukciójává válik. Berne mond egy példát is: a kisgyerek hall egy madárcsicsergést és gyönyörködik benne. Ő nem tudja, hogy az a madár egy rigó. Apa megmagyarázza, hogy ez egy rigó. A gyerek pedig már nem egy szép madárdalt hall a későbbiekben, hanem egyre inkább pusztán konstatálja, hogy ez egy rigó. A fiatalabb testvérek makacson ragaszkodnak a saját érzékeléseikhez. Őket nem érdekli, hogy ez egy rigó, hanem a dallam a fontos a számukra. A fiatalabb testvérek ennél fogva gyakran ellenségesen viszonyulnak és elutasítóan minden társadalmi elváráshoz és szabályhoz. Impulzívak. Impulzivitásuk folytán hajlamosak mindent túlhajszolni, túlevés, túlivás, túladagolás, promiszkuitás, társfüggőség, romantikafüggőség. Legtöbbször ezek egyszerre vannak jelen. A mélypont elérése az a szakasz, amikor kifogynak a szociális, egészségügyi vagy anyagi tartalékaik, és már eljutottak a falig. A mélyponton találkozik a fiatalabb testvér  a felelősségvállalás fogalmával életében először. Éspedig a saját magáért történő felelősségvállalással. A felelősségvállalás önmagáért lassan empátiát alakít ki más, hasonló sorban lévő ember iránt, az antiszociális helyét a szociális érzék veszi át. A mélyponton jön a megvilágosodás: nem csak én vagyok a világon. Hogy az élet nem csak élvezetekből áll, hogy én is tartozom magammal a világnak, és nem csak a világ tartozik nekem. A kívül végigjárt utat egy belső út követi. Majd egy másik külső út: a világ valódi megismerésének az útja. Az empátia útja.

Az idősebb testvér útja a nehezebb út. Az idősebb testvér ugyanis még a dackorszakot el nem érő kisbaba, vagy a kamaszkort el nem érő gyerek állapotában van. Ő azonosult a szülővel és meg sem próbált leválni róla. Az idősebb testvér látszólagos felnőttsége valójában egy szerep, ami alatt egy olyan gyermek van, aki dühös, haragos, fél és szomorú. Az idősebb testvérek szinte soha nem voltak gyerekek, már gyerekkorukban is felnőttként viselkedtek, ők voltak azok, akiket jó magatartásért megdicsértek az iskolában, akik csendesek, nincs velük baj, szófogadóak, engedelmesek, mindig mindent megcsinálnak. Az idősebb testvér számára az újjászületés és a megvilágosodás egészen más élmény, mint az ifjabb testvérnek. Az idősebb testvérnek ugyanis ez az első én-élménye. Míg a fiatalabb testvér megvilágosodásában az a nagy felismerés, hogy nem csak én vagyok, mások is, az idősebb testvér megvilágosodásában ez: nem csak mások vannak, én is. Az idősebb testvér egy robot, egy gép, amit beprogramoztak, szó-nélküli megvalósítója a szülői, vagy tekintélyszemélyek által adott utasításoknak. Az idősebb testvérek gyakran egy intézményes vallás, vagy valamilyen eszmerendszer keretében, egy rejtetten, belsőleg zajló út eredményeként jutnak el a megvilágosodásig. Számukra ez az öntudatra ébredés útja. Az igazi istenkapcsolat is ekkor születik meg, és ez orkánszerűen alakítja át a korábbi viszonyokat. Az idősebb testvérek vagy a gondoskodó, a megmentő szerepében vesztegelnek, ami egy szülőszerep, vagy az agresszor szerepében. Minden esetben elfojtott harag és mély gyász jön felszínre a megvilágosodásban. Az idősebb testvér vagy másokra haragszik, vagy saját magára, de a harag minden esetben jelen van. A Bibliában erre nem csak az idősebb testvér szolgál példaként, hanem Káin, aki haragra gerjedt és végül meg is ölte a testvérét; Jónás, aki megharagudott, mert Isten nem pusztította el Ninivét; és Pál apostol, aki öldökléstől lihegve ment Damaszkuszba, hogy az összegyűjtött keresztényeket a halálba küldje. Pál apostol példája elgondolkodtató, hogy az úgynevezett pálfordulás milyen erőteljes eredményt hozhat. Ha a szeretethimnuszra gondolunk, megdöbbenhetünk, hogy mi történik azzal, aki megvilágosodik. Az érdekes még Pálnál, hogy a damaszkuszi úton olyan nagy fényességgel találkozik, hogy meg is vakul. Elveszíti a látását a megvilágosodás erejétől, de a belső látás annál élesebbé válik.

Sok idősebb testvérből lesz lelkész, tanár, tanító, orvos, jogász, pszichológus, vagy más tekintélyszemély, vagy a szociális szférában helyezkedik el. Azonosul a szereppel. Elveszíti magát a szerepben. Magáévá tesz egy iszonyatosan kirekesztő erkölcsi rendszert. Elítéli és bántalmazza magát és másokat is. Bántalmazó kapcsolatokba keveredik, és vagy bántalmazó lesz, vagy áldozatszerepbe menekül. Nikodémus, aki a zsidók egyik vezető embere volt, és éjjel ment Jézushoz. Szükség néktek újonnan születnetek. A gazdag ifjú. A Szanhedrin tagjai, a főpapok és írástudók, a farizeusok. Nem csak Saul, de sok idősebb testvér a tiszta vallás nevében, vagy más eszme nevében öldökléstől lihegve éli ki a benne felgyülemlett iszonyatos mértékű haragot. Az idősebb testvérek feszítik keresztre az ártatlanokat. Ugyanakkor az idősebb testvérek mindenkinél jobban vágynak a szeretetre, és hogy valaki azt mondja nekik, hogy feltétel nélkül szeretlek. Iszonyatos megfelelési kényszer hajtja őket, amit kiprojektálnak a többiekre, ebből kifolyólag rájuk haragszanak. Ha már ez megrémíti őket, magukra haragszanak. Az idősebb testvérek ítélkezők. A tisztaság és a szentség utáni kényszeres vágy, a tökéletesség-hajhászás jellemzi őket. Nem tudnak szeretetet adni és elfogadni. Gondoskodásuk túlgondoskodás, erőszakos, és így az uralkodás egy másik formája. A segítés gyámkodás és leigázás. A megfelelési kényszer miatt iszonyatosan nagy bennük másokkal szemben az elvárás, ami valójában a magukkal szembeni elvárások kivetítése másokra. Az idősebb testvérek minél tovább haragszanak, annál jobban haragszanak, bántalmazzák a családtagjaikat érzelmileg, spirituálisan vagy akár fizikailag is. Ugyanezt teszik a rábízottakkal máshol is. A bántalmazás ezer és egy formáját ismerik. Mert az idősebb testvérekkel ugyanezt tették. Az idősebb testvérek szomjaznak a szeretetre, de nem tudják kérni, mert azt hiszik, nem is érdemlik meg. Azért haragszanak a többiekre, mert úgy érzik, mindezt mások gondolják róluk. Pedig ezt saját magukról gondolják. Ez a te fiad parázna nőkkel tékozolta el a vagyonodat, és amikor hazajön, levágod neki a hízott borjút. Az idősebb fiúk mások koporsóján táncolnak, és dührohamot vált ki belőlük a kegyelem. Mert azt érzik, ezt ők nem érdemlik meg, és ezt másoktól is irigylik. Az idősebb testvérek szeretnék, ha elfogadnák őket, de ők meg vannak lelkük mélyén győződve, hogy ők elfogadhatatlanok és szerethetetlenek. Nekem pedig még egy kecskegidát sem adtál, hogy mulathassak a barátaimmal. Az idősebb testvérek képtelenek lazítani és elengedni magukat. Ők az A típusos személyiségek. Kényszeresek. Úgy érzik, vége lenne a világnak, ha ők egy percre nem figyelnének. Kontroll-mániások. Ha hatalom van a kezükben, visszaélnek vele. De fiam, te mindenkor velem voltál és mindenem a tiéd. Az idősebb testvérek nagy tragédiája, hogy bármennyien és bármennyire szeretik őket, ők ezt nem veszik észre, és a bennük lévő haragjukkal idővel eltaszítják maguktól azokat, akik valóban szeretik őket. Csak azok maradnak mellettük, akik félnek tőlük, vagy akiken érzelmileg uralkodnak. Bár nagyon ellentmondásosnak tűnik, de mégis a kivezető út a saját maguk által felépített mókuskerékből az, amikor eljutnak arra a felismerésre, amire Dávidot Nátán próféta juttatta el: te vagy az az ember. Mert az idősebb testvérek hibáztatnak és vádolnak és kárhoztatnak. És amikor saját maguk ellen fordul az erkölcsi ítéletük, két választásuk marad: az őrület vagy a megvilágosodás. A megvilágosodás viszont felszínre hozza a haragjuk okát. Az igazi okot, és ezt mély gyász és fájdalom követi, amiben elgyászolják azokat az éveket, amit önkívületben töltöttek. Az idősebb testvérek, ha egyszer megízlelik Isten szeretetét, úgy fognak szeretni, mint ahogy senki más, mert ők a kegyelmet, Isten szeretetét és a megbocsátást, az igehirdetést is olyan elkötelezetten teszik, mint annakidején az ellenkezőjét.

A megvilágosodás hozadékaként mind a két útnál ugyanaz az eredmény: találkozás valódi önmagunkkal és a valódi Istennel. A megvilágosodás látást hoz, ami által az emberek áttetszővé válnak. Látom és hallom őket, úgy, ahogyan gyakran még ők saját magukat sem. De nem ítélkezem, mert én is áttetszővé válok, nyitottá: nyitott tekintet, nyitott lélek, nyitott hit, nyitott szem, nyitott fül. Ez talán az, amit a Biblia úgy fogalmaz meg, hogy a világosságban járunk.

A kritikus szülő

ba0d5336030241.570ce9f4d0332

„Hallottátok, hogy megmondatott… én pedig azt mondom nektek.” De úgy is fogalmazhatnánk, hogy meg van mondva. Az ellenvetés-nélküli elfogadást megkövetelő kijelentésekről van szó, amelyek vitán felül állnak. Amikor azt kérdezzük, de miért, azt a választ kapjuk: mert én azt mondtam. Aki azt mondja, mert én azt mondtam, egy olyan ősi szakrális mondatot mond ki, amit ezer évek óta mondanak a szülők a gyerekeiknek. Susan Forard Mérgező szülők című könyvében beszél az istenszerű szülőkről. A pszichológusok rég rájöttek, a modern pszichológia egyik felismerése, hogy a kisbaba a szüleire istenként néz fel. Egy istenként, aki táplál, gondoz, szeret, babusgat, és akitől az életem, az életben-maradásom függ. Amíg nem alakul ki a babában az úgynevezett érzelmi tárgyállandóság, a mamája távollétét úgy éli meg, mintha ő ilyenkor megszűnne létezni. A mamától különálló én-tudat kialakulásáig a baba tényleg úgy érez (ezt nem gondolja, mert ehhez kellene egy különálló én), hogy a létezése a mamájától függ. A kisbaba számára a mama az isten. Ez előrevetít valamit abból, hogy miért elmondhatatlanul nagy felelősség a gyerekvállalás. Nem véletlenül van úgy, hogy a baba istenként tekint az őt megszülő felnőttre. Ugyanis a szülői hivatás egyik legfontosabb küldetése, hogy a szülő a gyermeke életében bemutassa, hogy milyen a Mennyei Atya. Ehhez viszont a szülőnek tudnia kell, még ha a gyermek sokáig nem is tudja, hogy nem ő Isten. Hogy van egy Isten, akinek az ismeretére a gyermekéhez fűződő viszonya által szeretné elvezetni a gyermeket. Tehát a tetteivel, és nem a szavaival. A legtöbb szülő nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tud megbirkózni ezzel a feladattal. Lévén, hogy magára van hagyva ezzel, és a gyerek, ha akarja a szülő, ha nem akarja, a szülőt istenszerű hatalmasságnak tekinti. Ez még később is így van, és mindenféle szülő gyermekének az életében elérkezik a kamaszkor, amikor a gyerek lázad a szülője ellen. Csak az ellen lázadhatunk, akinek hatalma van felettünk, aki tőlünk hatalmasabb, akiről úgy érezzük, fenyegeti az önállóságunkat, és akitől félünk is, mert annyival nagyobb, mint én, hogy félek, megszűnök lenni a viszonylatában. Sok szülő azt gondolja, a gyerek lázadása a szülő ellen szól, mint ahogyan ezt maguk a kamaszok valóban hiszik, de ez a lázadás valójában saját magunk mellett szól. Az önálló, a szülők véleményétől és tekintélyétől megszabadult, szabad, felelősségteljes felnőtt kibontakoztatására tett próbálkozás. Nincs szomorúbb, mint az elmaradt kamaszkor, mert az a gyermek gyermekszerepben való maradását jelenti, aki élete folyamán – ha csak idővel meg nem találja a módját ennek a korrigálására – mindenki viszonylatában gyerek-pozícióból fog viszonyulni, alárendeltnek érezve magát. A sikeres kamaszkor vezethet el a szüleinktől külön álló, egészen más Isten megismeréséhez, és a vele való egyéni kapcsolat kialakulásához. Ellenkező esetben a gyermek (akár 15 éves, akár 50) Isten „magyar hangjaként” a szülei hangját fogja hallani. Amit a szüleim mondanak, az olyan, mintha Isten mondaná, és amit Isten mond, az csak ugyanaz, amit a szüleim mondanak. Pedig mi sem áll távolabb ettől. Az ember kritikus szülő, mert képtelen arra, hogy azt az istenszerű szerepet, amit a babája életében betölt, helyesen kezelje, vagy később, idővel elengedje. Rettegünk a tekintélyvesztéstől, pedig ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink érett felnőtt emberek legyenek a hitben, és mindenféle szempontból, elkerülhetetlen ez a tekintélyvesztés. A pont, amikor eljutunk oda, hogy a gyerek már nem engedelmeskedik sem a szüleinek, sem más tekintélyszemélyeknek úgy, mintha ők lennének Isten, nem is lázad ellenük, és nem érzi magát alárendelt helyzetben, ez az a pont, amikor elveszítjük az istenszerűségünket, és ugyanolyan halandó emberekké válunk gyermekeink számára, mint amilyenek valójában vagyunk. A szülők rettegnek ennek a napnak az eljövetelétől, pedig ebben a napban felbecsülhetetlen lehetőségek vannak, bár kétségtelenül hatalmas kihívás az ember számára. Akkor alakulhat ki igazi kapcsolat a szülők és a gyerekek között, mester és tanítvány, tanár és diák, idősebb testvér és fiatalabb testvér között, amikor megszűnik a fölé-alárendelő viszony. Amikor mindketten esendő emberekké válunk. Az igazi, megélhető, saját és hiteles hit is ebből a helyzetből nyílik meg előttünk. Gyerekpozícióból a gyerek úgy érzi, a szülei és Isten egyek. A szülő meg azt, hogy ő és Isten egyek. Isten csak legitimációs eszköz a „neveléshez”. És ez független attól, hogy jó vagy rossz szülőkről van szó. Mind a szülő, mind a gyerek számára az Istennel való bensőséges kapcsolatra akkor nyílik lehetőség, amikor elkezdik mindketten Isten viszonylatában gyermekként megismerni magukat. Azt hiszem, a pszichológusok által „elég jó szülőnek” nevezett szülő épp az, aki miközben szülő lesz, nem istenül meg, és nem veszíti el saját Isten-viszonylatában megfogalmazott identitását, de már érzelmileg és minden tekintetben levált a saját szüleiről. Ellenkező esetben a saját szülei viszonylatában függő helyzetben lesz, a gyermekei pedig vele szemben lesznek függő helyzetben. Istenszerű szülők istenszerű gyermekei.

Isten megismerése elvezet a felnőtt hithez, ami egyben istenszerű szüleink végső hatalomvesztését is eredményezi. De nem csak a szüleink, de minden korábbi tekintélyszemély hatalomvesztését. A nevelők számára gyakran nehezen elengedhető ez az istenszerűség. Jó érzés, hogy valaki issza a szavaimat, és a kijelentéseimet úgy fogadja, mintha azt maga Isten mondta volna. Az újjászületésben születik meg az az ember, aki közvetítő tekintélyszemélyek nélkül kerül kapcsolatba Istennel. Az igazi, az egészen más Istennel. A kritikus szülő istene, amit a gyerekek számára közvetít, gyakran épp olyan kritikus, mint a szülők, akik közvetítik. Ítélkező, kioktató, szigorú, büntető, szankciókat helyez kilátásba, gyakran érthetetlen, dühös és haragos. Ez az isten „nevel”. Ezt nevezi Jézus és az apostoli levelek: törvénynek. A szülő (akár jó, akár rossz), a tudtán kívül a törvény képviselője a gyerek életében. Azt kérdezzük: de miért? Majd azt a választ kapjuk, mert megmondatott. Az atyák hagyományaként is beszél erről a Biblia. Jézus a közhiedelemnek megfelelő állításokat idéz, amelyek Isten eredeti törvényének az elferdítései, pl. szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. De Jézus korrigál, és azt mondja, hogy ez a ti véleményetek, ez rólatok beszél, és nem Istenről. Jézus Isten valódi személyiségéről beszél, aki tökéletes, és felhozza napját jókra és rosszakra: hogy ő nem személyválogató, nem köti feltételhez a szeretetét;  Isten szereti az ellenségeit is. És ez egy olyan üzenet Istenről, ami megemészthetetlen a kritikus szülő számára, aki nem tűr ellentmondást, tudniillik, hogy Isten nem csak akkor szeret és fogad el, ha jól viselkedünk, hanem mindig és minden helyzetben. Az ő szeretete elveszíthetetlen. Elfordulhatunk tőle, mi lehetünk az ő ellenségei, de ő nem lesz ettől az ellenségünk. És amikor visszaérkezünk hozzá, nem tesz szemrehányást és nem kelt bennünk bűntudatot.

Van olyan, hogy kritikus belső szülő. Ez az a hang, ami vádol, kárhoztat, hibáztat és bűntudatot kelt bennünk, ami szapul, megaláz, megszégyenít – és azt sugallja, amikor hibáztunk, hogy soha nem lesz belőlünk rendes ember. Gyakran összetévesztjük ezt a hangot Isten hangjával, de ez nem Isten hangja. Isten nem vádol bennünket. Jézus azt mondja: én pedig azt mondom nektek. És amit mond, annak az üzenete, hogy az az Isten, akiről ő beszél, szeret, és nem kárhoztat. Ennek az Istennek mindannyian az ellenségei voltunk, ellenségesek voltunk vele, szemben-álltunk, vagy rettegtünk tőle, mert féltünk, hogy megbüntet, de Jézusban megismertük őt, aki szeret, és aki lebontotta az elválasztó falat, hogy haza mehessünk, hogy nála igazi gyermekek lehessünk. Ez az út a leghosszabb és a legnehezebb út, amit az ember élete folyamán végigjár, de ez az út a felnőtté-válás útja. A tékozló fiú útja a mélyponttól az Atyáig.

Normarendszer

a13f2134468827.56d1cd7e4b802

„Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” A felnőtté válás útján az egyik, ha nem a legnagyobb kihívás, kialakítani egy saját normarendszert, ami ráadásul kompatibilis a társadalom, vagy a többi ember normarendszerével, de ha valóban felnőtt vagyok, valami pluszt, valami többletet is hozzáad ahhoz, amit a többi ember normálisnak fogad el. Mindenkinek van normarendszere, de nem mindenki tudja, hogy az, ami alapján ő valamit jónak vagy rossznak tart, az a saját normarendszeréről árulkodik, és nem arról, amiről azt mondja, ez jó, vagy ez rossz. Teljesen mindegy, hogy az ember végül is tiszta lapként születik, vagy benne van egy előre-gyártott normarendszer a születésétől kezdve, az teljesen biztos, hogy az ember mire felnőtté válik, egy komplex normarendszert tudhat a magáénak. A kérdés nem a normarendszer megléte vagy hiánya, hanem az, hogy tudatában vagyok-e a saját normarendszeremnek. C. S. Lewis, Keresztény vagyok című könyvét, amiben nem-keresztényeknek foglalja össze a kereszténység üzenetét, ezzel a gondolattal kezdi, hogy mindenkinek van egy saját erkölcse, vagy erkölcsi érzéke, és valami alapján egyes dolgokat jónak, másokat rossznak tartunk. Még a nagyon elvakult erkölcsi relativizmus is egy igen szigorú normarendszerre épül: én, aki azt állítom, jó és rossz különválasztása helytelen, vagy nem normális, kinyilvánítok egy normalitást, ami szerint a jó az, hogy semmi sem jó vagy rossz, a rossz pedig az, hogy van, ami jó vagy rossz. Nincs erkölcstelenség abban az értelemben, hogy ne lenne minden ember tette mögött egy nagyon is komplex normarendszer. Amikor valaki erkölcstelenül él vagy cselekszik, az az adott személy számára egy összetett belső normarendszer alapján erkölcsös. Mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében Raszkolnyikov. Erkölcstelen tettét, amire a társadalom joggal mondja, hogy rossz, egy nagyon magasztos erkölcsi állítással támasztja alá, amiben az általa megölt öregasszonyt a szegények kizsákmányolójának nevezi, és magát, aki elveszi a pénzét, a szegények jótevőjének. A kérdés nem az, hogy van-e jó és rossz, hanem az, hogy miért nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között. És hogy ez az állítás, miszerint nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között, miért igaz, és miért nem áll meg ott a történet, hogy minden jó, vagy minden rossz? Nincsen normarendszer nélküli gondolkodás. Állítólag a börtönökben a legtöbben meg vannak győződve arról, hogy ők tévedésből kerültek oda, és ártatlanok. Az ember, amikor rosszat cselekszik, nem érti, miért rossz a cselekedete, mert a cselekedete mögött van egy normarendszer, ami a cselekedetét jónak minősíti. Ezért iszonyúan komplex a bűnről való tanítása a Bibliának. Az ember nem érti, hogy miért mondja azt Isten, hogy minden ember vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének. És itt különösen hangsúlyos a minden szó. A minden ember vétkének a megértése és átélése, ennek az átérzése, és így a kegyelem elfogadása, az evangélium elfogadása csak a saját vétkem felismerése által lehetséges. Könnyebb azt mondani, minden ember bűnös, és közben csendben belül rettegni, hogy kiderül, én is, mint eljutni addig a pontig, amikor átélem saját bűnösségemet teljes valójában, és akkor azt is megértem, hogy mennyire rosszul gondolkodtam eddig arról, hogy mit is jelent az, hogy „rossz vagyok”. Bűnösök közt első vagyok én – azt jelenti, hogy saját bűnösségem átélésének az útján értem meg, hogy mit jelent az, hogy minden ember vétkezett. A saját magamtól elvonatkoztatott erkölcsi ítélettétel szükségképpen önfelmentés, mert a normarendszerünk keze saját maga felé hajlik.

Az ítélkezés egy próbálkozás arra, hogy kivonjam magam a minden ember felett kimondott isteni ítélettétel hatálya alól. Én, aki azt mondom, minden ember bűnös, és közben magamat nem veszem bele a minden emberbe, vagy aki azt mondom, minden ember jó, és közben magamat nem veszem bele az ítélettételembe, lényegében kizárom magamat a kegyelem ajándékából. Mintha rejtetten én lennék Isten. Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz, és ettől olyanok lesztek, mint Isten. Az ítélkezés Isten szerepébe történő elrejtőzés. De az ember nem Isten, és ezért retteg, hogy ez kiderül. Amikor az embereket jókra és rosszakra osztom, és közben magamat elrejtem egy képzelt objektivitás mögé, kizárom magam az emberi sorsközösségből, kívülállóvá teszem magam. Elszigetelődöm. Mert nincs a világon erősebb sorsközösség, mint azonosulni az emberiséggel. Részévé válni az emberi bűnösségnek. Magamat odatenni, ahol eddig nem voltam. Kilépni a bűntelenség álarca mögül. Az igazság szabadokká tesz titeket – mondja Jézus –, és az igazság az, hogy minden ember vétkezett, és a minden embernek a része vagyok én is. Ez az elvonatkoztatott teológiai ítélettétel akkor válik számomra személyessé, amikor azt mondom: vétkeztem, és nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek. Ez az első lépés a hazavezető úton. Ezt jelenti Pál apostol mondata: bűnösök közt első vagyok én. Mert a bűntelenség látszatának a fenntartása valami irtózatosan nagy teher, amiben az ember belül végig attól retteg, hogy kiderül, nem bűntelen. De míg nem jutok el saját bűnösségem teljességének az elfogadásáig, megvallásáig, nem lehetek szabad, mert aki bűntelennek hazudja magát, az fél a saját magát érintő igazságtól. A félelem abból fakad, ami a normarendszeremben van jóról és rosszról. Hogy az embereket jókra és rosszakra osztom. És így saját magamat is. Magamról is így gondolkodom: én vagy jó vagyok, vagy rossz. Ez egy ilyen vagy-vagy erkölcs. Ha kiderül, nem vagyok jó, akkor rossz vagyok. De ez egy hamis emberi erkölcs, Isten erkölcse (ha lehet így nevezni) egészen más. Istennél nincsenek jó és rossz emberek. És én sem jó vagy rossz vagyok a szemében, mert Isten erkölcse nem bipoláris. Minden ember vétkezett, és Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy ha valaki hisz benne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen. A bűntelenség látszatának kényszeres fenntartása rabság, magának a bűnösségnek a lényege. Mert míg nem tudok alászállni a bűnösségben való közösségvállalásig, addig elszigeteltként élek. Külső sötétségben, sírva és fogcsikorgatva. A bűnösség egyetemessége a legnagyobb sorsközösség. És bűnösségem beismerése, elfogadása, átélése nyitja meg előttem a kegyelem ajtaját, ami Isten elfogadásához vezet. Már nem kell többé megfelelnem, bizonyítanom, fogcsikorgatva, fogakat összeszorítva, kényszeresen bizonyítani, hogy méltó vagyok arra, hogy elfogadjanak. Az ember normarendszere a feje tetején áll. Az evangélium a talpára állítja a fejére-állt normarendszerünket. Az ember bűnösségével együtt lehet igaz. Saját „rossz” voltom elfogadása tesz „jóvá”. A legnagyobb szenvedést a világban a jóság illúziójának kényszeres fenntartásával okozzuk a számunkra fontos embereknek. Jó apák, jó anyák, jó férjek, jó feleségek, jó lelkészek, és jó emberek szeretnénk lenni, és kényszeres „jóságunkkal” „rossznak” nevezzük azt, aki nem nevez bennünket „jónak”. A feltétel nélküli szeretetnek nincsen feltétele. De ahhoz, hogy elfogadhassam, el kell engednem a kényszeremet, hogy jónak kell lennem, hogy szerethessenek. Bevallani a kisfiamnak (aki már lehet, hogy nem is olyan kicsi), hogy hibáztam, beismerő vallomást tenni a feleségemnek, bevallani a gyengeségeimet és az ember-oldalamat mutatni lelkészként, elmondani a férjemnek a félelmeimet és az ebből fakadó tetteim jelentését, az mind-mind kilépés a bűntelenség kényszeres fenntartásának a börtönéből.

Mert Istennek is van egy normarendszere, és Isten normarendszere az igazság, és az igazság valóban szabaddá tesz. Semmi nem tesz szabadabbá, mint az igazság magamat illetően. Hogy nem vagyok az, akinek mutattam magam, de nem is kell annak lennem, már soha többé nem kell megjátszanom magam, és ha olykor ismét megjátszom magam, az sem baj, ettől nem leszek újra „rossz”, csak konstatálhatom, hogy már megint a régi berögződéseim szerint viselkedem. Szabad vagyok arra, hogy bűnös legyek, egy a bűnös emberek tömegében. De egy, akit feltétel nélkül szeretnek. Már nem kell megfelelnem. Már hazajöhetek. Már elfogadtam, hogy mindig veled voltam, és mindened az enyém. Mindig veled voltam, és elhihetem, és hogy mindenem a tiéd. Hogy te pontosan tudod, ki vagyok, és nem kell eljátszanom, hogy valaki más vagyok. Lehetek csak simán önmagam. Bármit is jelentsen ez épp most. Nem kell ítélkeznem magam fölött. És furcsa módon saját normarendszerünk megváltozása nem csak saját magunk fölötti ítélettételeink megváltozását hozza magával, hanem a többiek felettit is. Már lemondok önmagam elítéléséről, már lemondok a félelmeimről és a tökéletesség kényszeres hajszolásáról. Már átélem a szabadságot. Hogy ő tudja, mi a jó és mi a rossz. És ő nem várja el tőlem azt a tökéletességet, amit én magamtól és mindenki mástól is elvártam. Ő ismeri a sérelmeimet, a fájdalmaimat, a veszteségeimet, az érzéseimet, a történetemet, a gyászomat, a sebeimet, de nála ennél több vagyok. Nála én én vagyok. A maximális elfogadás a fiúban, aki által ő az apám lesz. Egy apa, akire mindig vágytam. Egy apa, aki nem akar „jó embert faragni” belőlem, csak szeret, és ebben a szeretetben szabadon leszek hozzá hasonló dicsőségről dicsőségre.