Ambivalencia

Illustration of overlapping female silhouettes

Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Teológiai nyelven megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a már nem és a még nem feszültségében töltjük az életünket. Valami már nincs és valami még nem lett nyilvánvalóvá. Egyre kevésbé vagyunk az, akik voltunk, és egyre inkább azzá válunk, akik leszünk. Ez az organikusság jellemzi annak az életét, aki él. Ambivalencia. Egyszerre vagyok is valaki, aki voltam, és válok is valakivé, aki leszek. Ez a mély ambivalencia alapjaiban határozza meg az életem, amikor rálépek a metamorfózis útjára. Mert ez egy metamorfózis. Ezt a görög szót használja Pál apostol, amikor arról beszél, hogy ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával. A megújulás egy metamorfózis. Egy felülről való útalakulás, egy felülírás, egy felülről való átformáltatás. Vezérel bennünket valami. Szabjuk magunkat valamihez, nincsen abban az értelemben vett függetlenség, hogy semmi nem gyakorol hatást ránk. Viszonylények vagyunk, viszonyításokban formálódunk. A felülről formáltatás, vagy a belülről formáltatás egy olyan ambivalens út, ami elsőre rémisztő. El kezdek válni valamivé, ami eddig nem voltam. És az Úr Isten a föld porából embert alkotott. A világhoz szabni magam, a világ viszonylatában megfogalmazni az állandóságot holt anyagiságot jelent. Aki nem él, csupán létezik. Mint a föld, ez az állandóság az életre kelés hiányára utal. A földön heverő por vagyok, amikor a világhoz szabom magam. Más porszemek által meghatározottan élem állandónak tetsző életem. A porból kiválni Isten kezében és emberré formálódni egy olyan metamorfózis, ami félelmetes. Megszűnik a por viszonyítási pont lenni, és egyre inkább az számít, mivé válok, bár ez nem nyilvánvaló még. Gyerekkoromtól kezdve hitben nevelkedtem – hallottam ezer és egy alkalommal emberektől, és jól, egyre jobban kirajzolódott, hogy ez azt is jelenti, hogy még mindig ugyanabban a gyerekkorban nevelkedem. És ebben az értelemben a nevelkedés valójában stagnálás, vegetálás, egy mások mondják meg ki vagyok én. Pusztán a hit nevében. A por, ami identitását más porszemek véleményéből építi a hitben nevelkedés nevében. Ez a földhözragadtság az élettelen lét jellemzője. Most Isten gyermekei vagyunk, de nem tudjuk, még mivé válunk. Aki Istentől született, nem cselekszik bűnt. De itt van egy kiválás valahonnan, és ez a kiválás, vagy leválás a bűn fogalmának a megértéséhez elengedhetetlen. Nem az történik, hogy hitben nevelkedtem, és egyszer csak végre jó kisfiú leszek, és már nem követek el bűnt, és jól viselkedem. Tehát végre beérik a nevelés. Azt sem jelenti, hogy csak azért is nem viselkedem jól. Kiválni a földből, a porszemek által alkotott társadalomból és Isten kezében formálódni, és valamivé válni, ezt jelenti az életre kelés, vagy a metamorfózis. A többi porszem kétségbeesve szemléli a történéseket, más porszemek hevesen rám parancsolnak, hogy máris térjek vissza a porba, a helyemre, és viselkedjek rendes porszemként. Jézus meg köp egyet a földre és sarat csinál. Majd megkeni a szemeimet, hogy a vakon született lásson. Örök idők óta nem láttunk olyat, hogy valaki egy vakon született ember szemét megnyitotta volna. És amit nem láttunk, nem is létezik, mondják a vakok. Valóban csak a föld van és a semmi? A Jézus sarat csinál a saját nyálával elegyítve a porból, és íme, az ember. Mintha megismétlődne a teremtés, és azt mondaná az evangélium, hogy akkor köpött egyet az Úristen a föld porába, és megalkotta belőle az embert. Nyál és föld – nem is lehetne ennél profánabb az ember. Hogy mennyire fontos itt a test. A test, ami a vallás viszonylatában újra és újra elfogadhatatlan vagy szégyellnivaló volt. A szexualitás és a nemiség. Hogy az Úristennek nem derogált olyan bonyolult nemi szerveket formálni az embernek. Hogy egyszer minden test járt az Isten kezében, mert ő formálta és ő formálta olyanná, amilyen lett. Céllal formálta olyanná, nem egy véletlen műve, hogy az ember férfivá és nővé lett. Nem nemtelen, és a nemiség nem bűn, amit le kell győzni. Nincs nagyobb bűn, mint a nemiség ellen elkövetett bűn. Az Isten nevében szégyellnivalónak nevezni azt, hogy az ember egy két lábon járó szexualitás. Minden átitatott a nemiséggel. Még a születés is. Esterházy írja hogy apámat és engem összeköt anyám ölével való kapcsolatunk. Hogy mindkettőnknek közünk van hozzá. Hogy maga a születés is mélyen bele van ágyazva a szexualitásba. És ezt a szexualitást iszonyú tabuk határolják körül. A test valami undorító dolog, meg a nemi szervek, meg a meztelenség. Nem szabad – hallottuk, és innen jön az elfojtás és a szégyen. A szexualitás valami olyasmi, amit szégyellni kell. Pedig a születésünk sem jöhetne létre szexualitás nélkül. Az ember léte maga a szexualitás. Jézus köp egyet a földre és a sárból, ami lett a két anyag érintkezéséből, megnyílt a szemük. Apropó, megnyílt a szemük és észrevették, hogy mezítelenek, ezért elrejtőztek. A szégyen első megjelenése. Szégyelltük magunkat, mert mezítelenek vagyunk. Ki mondta ezt nektek? Ki mondta, hogy szégyen a meztelenség? Ki mondta, hogy ez azt jelenti, hogy süsd le a szemed, amikor a zuhany alatt végignézel a saját testeden. A létem ez a szégyen, mert a létem elválaszthatatlanul szexualitás. Az élet forrása – ezért teremtette Isten az embert férfivá és nővé. Most Isten gyermekei vagyunk, de nem nyilvánvaló még, mivé válunk. Valamivé viszont válunk. Egyre kevésbé vagyunk az, aki szégyelli azt, amivé válik. Szégyennel tekinteni saját serdülő testemre – hát ez az ambivalencia. Amikor gyermekből férfivá vagy nővé kezdünk érni. Már nem vagyunk gyerekek, és szokatlan ez a másság, ez az anya és apaszerűség. Ez a szőrösödő, domborodó, szélesedő, mutálódó, hormonbomba által minden átalakulóban lévő mássá-válás. A kamaszság maga a megtestesült ambivalencia. Egy már nem és egy még nem. Az ember életében viszont van egy másik kamaszság, ami lélekben történik. Aminek az eredménye a sokak által második naivitásnak nevezett állapot. Amikor kiválok a földből és Isten kezében emberré formálódom, és ez szorosan a nemiséghez kapcsolódik, és ebben születik meg a női és a férfi identitás. És ebben a formálódásban fontos szerepe van a szégyen-identitás levetkőzésének.

Egyre kevésbé vagyok az, aki voltam, és egyre inkább azzá válok, aki leszek. Ez az ambivalencia az életre-kelés folyamata és kiteljesedése. Egyre inkább hasonlóvá leszek hozzá, és olyannak látom őt, amilyen valójában. Hát ez itt a lényeg. Elfogadni magamat annak, aki vagyok. Megismerni, felfedezni: testestül, lelkestül, vágyastul, szőröstül, bőröstül, szexualitásostul, kételyestül, hitestül – annak, ami épp vagyok. Nem kontrollálni magam folyamatosan egy külső hang által, hogy nekem milyennek kellene lennem, hogy nekem hogyan kellene viselkednem, nekem már itt vagy ott kellene lennem, hogy ezt vagy azt nem szabad, vagy mit kell és mit nem. Hanem annak látni, ami. Ez az ambivalencia kisimulása, amikor elkezdek önmagamra mit valamivé válóra gondolni. És a világra is. És önmagamat az Isten viszonylatában, ebben a metamorfózis-szerű folyamatban értelmezni. Hogy a válok valamivé az állandó. Elhagyom a port, amiből vétettem. Jézus lehajolt, és írt a föld porába. Miközben írt, mindenki elment, csak ő maradt ott és az asszony. Hol vannak a vádlóid, senki sem ítél el téged? Senki, Uram. Én, sem ítéllek el, menj el és többé ne vétkezz. Annak látni magam, aki valójában vagyok. Annak látni Istent, aki ő valójában. Annak látni téged, aki valójában vagy. Egymás szemében visszatükröződve szégyen-mentesen szemlélni meztelen önmagunkat. Ez a felnőtté vált gyermekiség.

Leválás

new-sex-column-main-photo

A ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti útjaitok nem az én útjaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mintha az összes létező gondolatai és érzései, motivációi, indítékai, problémái, kérdései egyetlen nagy kollektív egész részei lennének. Meggyőzően mondom, hogy mi a problémád, mert tulajdonképpen a sajátomról beszélek. Én nagyon tudom, hogy ki vagy te és ki voltál, ki kellene hogy legyél és hogyan oldhatnád meg a problémádat, mert számomra te és én ugyanaz vagyunk. Az én gondolataim a te gondolataid és a te gondolataid az én gondolataim. De így vagyunk az érzésekkel is. Velem történt valami, és te érzel helyettem is. Veled történt valami és én érzek helyetted is.  Kibogozhatatlanul összegabalyodott az én és a te. Mert soha nem is volt két külön álló egész. Csak két fél, amiben nem meghatározható, hogy mi az én is mi a te. Határtalanul egyek vagyunk. De ez az egység nem az az egység, amire törekszünk, mert a valódi egység két egész gondolat egymás általi még jobbani egésszé válása. Két egész ember egysége a teljesség-élmény, a teljesség fokozása. Amikor megvan, hogy mi az én gondolatom és mi az én utam és megvan, hogy mi a te gondolatod és mi a te utad, és amikor erősítjük egymásban a sajátunkat azáltal, hogy rajta járunk, gondoljuk, érezzük, vágyakozzuk, óhajtjuk, megalkotjuk, létrehozzuk, sőt: létre-jövünk. Egy miben történik, de a miben jól behatárolható, hogy meddig tart az én és hol kezdődik a te. Hogy történt valami, és én mást érzek és te mást érzel. Ettől nem törik meg az egységünk, hanem épp ettől erősödik. Ettől a másságtól, hogy egyazon esemény másként talál magának helyet a lelkemben, a szívemben. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Hát ez az a folyamat, amiben tisztul a látás. De nem az a fizikai értelemben vett látás, ami hajlamos önkényesen felruházni értelmezéssel a látottakat, hanem az a lelki, spirituális, lelkiségi, lélektani, vagy pszichológiai értelemben vett látás. Amikor már nem a szemeinkkel nézünk. Láss, ne csak nézz. Hát ezt jelenti, hogy amit látok, nem azonos azzal, amit nézek. Megába foglalja, de több annál. Hogy amit nézek, csupán a jéghegy csúcsa, hogy a mélyben egy egész világ található. A jéghegy csúcsa a szívem, vagy a lelkem kilátszó része. Több vagyok és más vagyok, és te több vagy és más vagy. És ez a többség és ez a másság az, ami egyre teljesebbé teszi azt, aki vagyok. Egyre mélyebbre hatolok saját jéghegy-életem megismerésében. Le egészen az alapokig, az óceán mélyére. Egyre hidegebb és egyre sötétebb van, és már nem hiszem, hogy a jéghegy csúcsával egyenlő az ember, mert megértettem, hogy én sem. A leválás fájdalmas, olyan, mintha valami végleg összetört volna. És ez valóban így van. Végleg összetört valami velünk-született egészség. A minden létezővel velünk-született módon való egység. A leválásban születik az utánozhatatlan egyéniség. Már egyre kevésbé hiszem, hogy a persona, a szerep, a jelmez, a maszk én vagyok, vagy, hogy azzá kell lennem. Már nem hiszem, hogy előre meg van írva az életem. Nem félek, hogy olyan leszek, mint az apám. Nem hiszem, hogy Isten azt gondolja, amit én. Már tudom, hogy nem kell egyetértenem mindenkivel, és ha másként gondolok valamit, az nem jelenti, hogy tévedek, de azt sem, hogy a másik téved. Azt jelenti, hogy vannak saját, másokétól különböző gondolataim. Gondolatban születek. A gondolat szül meg engem, és a gondolataim nevelnek fel, amelyek bennem születnek. Egy izgalmas belső folyamat, ami a lélek megtermékenyülése az isteni szó által. Egy belső nász, egy belső lélek-szexualitás. Mély titkokat fedezek fel jéghegy-lelkem mélyebb rétegeiben, amelyekre senki sem tanított, de amelyeket egyre felfedezek más gondolkodók műveiben is. Régiekében, újakéban egyaránt. Transzcendencia. De mondhatnám azt is, hogy intimitás, ami a nemiség spiritualitása. Messze vannak a te útjaid az enyémektől és a te gondolataid, de már nem akarom, hogy közel legyenek, hogy azonosak legyenek, már nem hiszem, hogy eredendően ismerem őket, és hogy azonos vagyok velük. És furcsa módon így válok azonossá saját gondolataimmal és útjaimmal. Az én születése. Én azt hallottam a kereszténység nevében gyerekkoromtól, hogy én nem lehetek én. Nekem el kell fojtanom az ént, mert az én velejéig gonosz, és nekem mások énjének az akarata által vezérelten kell élnem. Egy rabszolga-identitásban. Énje csak másoknak lehet, nekem csak a hiánya maradt. Én-telen identitás, vagy külső kontrollosság. Borderline. Egy határeset voltam az én és a nem-én között. És a nem-én az a hamis én, amit elveszítek, hogy megnyerjem igazi énem. Mert a nem-énemet mások nem-énje nevelte fel bennem. Saját elfojtott gondolataim, útjaim és érzéseim helyén volt, mások mondták meg, ki vagyok én. A mások által bennem megkonstruált én egy nem-én. Egy én-idegen én. Hát ezt veszítem el. Leválok rólatok. Tartsátok meg a szombatot, én már nem teszem, mert nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért. Filozofáljatok álgondolataitok, álhitetek és áléletetek rabjaiként, én kiléptem, kirepültem, kiszálltam. Leválok rólatok. Ön-álló leszek. Aki cselekszi az én mennyei atyám akaratát, az az én testvérem, és az az én anyám. És ez nem a vallásosság eredménye. A nem-anyám, és nem-apám és nem-testvérem emberekkel töltöttem az életem legjavát. Akik azzal voltak legjobban elfoglalva, hogy nehogy véres legyen az ingjük ujja, miközben véremet ontják. Így volt ez Jézussal is. Pilátus mossa kezeit. A zsidók nem akarják, hogy vér tapadjon a kezükhöz, ezért a rómaiakkal végeztetik el a piszkos munkát. Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, de legyen meg a te akaratod. Minden leválás egy kálvária. Ezért lehet csak Krisztusban élve végigjárni. Én már értem, hogy mit jelent, hogy vannak, akiknek egész életük folyamán a kisjézus hozza az ajándékot. A gyereket, az életet. Mert Jézusom annyira érett, amennyire én magam az vagyok. A szenvedést és a halált, az árulást és a feltámadást megjárt Krisztus már soha nem lesz csecsemő. Visszatér oda, ahonnan származik, ahhoz, aki adta volt. Mármint az életet. Vagy írhatnám így is: az Életet. Én vagyok az út, az igazság és az élet. A kálváriám útján jutok vele, általa, benne az Életbe. Az enyémbe. A töredezettség-mentes én-ségbe. Ahol nem az ember van a normáért, hanem a norma az emberért. Ahol én ugyanannyira fontos vagyok, mint mások. Ahol már nem tehettek velem olyat, amit ne értenék, vagy ne győznék le bennetek és magamban. Mert már győztem, bízzatok, én legyőztem a világot. A leválás a nyomorúságom feletti győzelem. De megjárás útján. Nem keresek már megváltókat benned. Nem várom a szabadítást, a megszabadítást, a kimentést vagy a megmentést az élet szenvedéseiből. A szenvedés által dicsőülök meg, amikor leválok ön-magamról, aki mások keze munkája által lettem. Amikor megszűnök ember-alkotta én lenni, hogy isten-alkotta énné legyek.

Magánvaló lét – így beszél róla a filozófia, ez eléggé esetlen magyarítás. Egy belülről vezérelt ember, aki már nem vár jóváhagyást másoktól arra, hogy az legyen, aki mindig is volt: önmaga. Hát így lett az ember élő lénnyé, amikor az Isten életnek leheletét lehelte belé.

Pszichoterápia

therapist-client-2

De eljön az óra, és az most van, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Ezt mondja Jézus a samáriai asszonynak. Nem én fedeztem fel először, hogy ez a beszélgetés olyan, mint egy terápiás beszélgetés.  Modern fogalmakkal úgy tudnám leírni, hogy a diszfunkcionális működésmódban működő asszonynak, aki romantika és társfüggőségtől szenved, és akinek a tünetekből visszakövetkeztetve biztosan diszfunkcionális a származási családja, és aki ráadásul vallási neurózistól is szenved, és aki elszigetelten él a társadalomban, de a vallásgyakorlatban keresi a megváltás útját – Jézus egy spirituális utat ajánl. Az asszony viszont nem érti, miről beszél Jézus, mert nem érti a saját élete szimbolizmusát és Jézus szimbólumait sem. Víz, templom, kút, áldozat, atyák, hagyomány, rítus, szex, házasság – van itt probléma bőven, de hol van itt a probléma? A megdöbbentő nekem, hogy Jézus mennyire nem megy bele abba, hogy az asszony jól bejáratott világába belépjen, és mennyire egyértelműen megvolt a saját útja, amely most találkozott ennek az asszonynak az útjával. Mert, hogy soha nem az segít, ha belépek a másik útjába, és vele együtt szidjuk a rendszert, hanem ha nekem van egy saját spirituális utam, aminek a találkozás a részét képezi. Ez egy metszéspont két ember életében. Biztosan nem ugyanott tartunk, mert maga az összehasonlítás önmagában is téves, hiszen a saját spirituális utam összehasonlíthatatlan egy másik emberével, ettől az enyém. Jézus feltár ennek az asszonynak egy utat, egy világot, a lelkiséget, a felszínen túli világot, amit én szívesen nevezek belső világnak, vagy belső dallamnak. A problémáink zöme abból adódik, hogy a problémáink okát kívül keressük, és a megoldást is. A hatodik pasi majd megadja a boldogságot. Ha kiderülne, hogy akkor pontosan hogyan is kell, és hol kell igazából imádni az Istent, és hogy a mi atyáinknak vagy a ti atyáitoknak van-e igaza, akkor végre a helyemen lennék. És ha adnál nekem egy olyan vizet, ami miatt többé nem kellene, a társadalmi kirekesztettség miatti szégyen okán délben ide jönnöm és vizet merítenem, hanem az életem végre kényelmesebb lenne, akkor minden gondom megoldódna. Add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas. Add nekem a soha ki nem fogyó bankkártyát, vagy a korlátlan figyelmet, vagy a kudarc-mentes sikert, a hibázás-mentes életet, a tuti receptet, amivel elkerülhetem, hogy az életem olyan legyen, mint mindenki másé. Add nekem a pasit, aki boldoggá tesz. Adj nekem gyermeket, aki lesi minden kívánságomat, és aki engem fog isteníteni egész életemben, és akkor majd biztosan elhiszem, hogy milyen értékes vagyok. Add nekem azt a tudást, amivel mindenkinél okosabbá teszel. Add nekem a láthatatlanná tevő köpenyt. Varázserőt. A meg nem történtté tevés képességét. Add nekem azt a vizet, amire én gondolok, az örök ifjúság és boldogság vizét. „Mint egy fuldokló ez élet vizében, beleivott és csalódott hitében.” De a terápia nem arról szól, hogy megkapjam, amire vágyom és teljesüljenek a kívánságaim és az elvárásaim. Ez egy mély misztérium, és addig, míg nem értjük meg, hogy az életünk problémái abból fakadnak, hogy olyan elvárásoknak próbálunk megfelelni, amelyek egy olyan életet építenek fel, amely nem a miénk, és olyan vágyakat próbálunk betölteni, amelyek valójában nem is a saját vágyaink, addig az életünk a hamis vágyak és az elvárás-teljesülés kényszerének a börtöne lesz, az univerzum teljessége helyett, ami bennem található. Amit hajszolunk, az tesz boldogtalanná. És ez a boldogtalanság egy velünk-született állapot, ami olyan, mint a kenyéren és vízen élés: életben maradok, de nem veszem észre, hogy éhezem és szomjazom. És ez a boldogtalanság spirituális természetű. Mert miközben kívül keresem a boldogságomat, belül vagyok boldogtalan, és a kívül keresett boldogság bennem még nagyobb boldogtalanságot eredményez, és idővel elhiszem, hogy aki nem olyan boldogtalan, mint én, az valójában megjátssza magát. Hiszen én is ezt teszem. A boldogság a belső út megtalálásával veszi kezdetét. A belső világ felfedezésével.

A beszélgetés részletei jelentőséggel bírnak. A kút és a víz és a merítés jelképezi a megélhetést és a mindennapi kenyeret, a lakást, az ételt, a ruhát, a kocsit, a nyaralást, a munkahelyet – olyan dolgokat, amelyeknek a hajszolásában telik el az életünk. Majd ha… akkor. És mások elégedettebbek az élettel, amit örököltek, vagy összegyűjtöttek, és egy középszerű éhezésben és szomjazásban töltik az életüket. Nincs nyilvánvaló boldogtalanság, inkább csak a boldogság hiányának a halvány érzete. Hogy valami hiányzik. Az életkörülményeink általi önmegváltás spiritualitás-gyilkos. De a beszélgetés házasságot érintő része szimbolizálhatja a családot. 32 évet kellett élnem az életemből, hogy észrevegyem, hogy a szüleim, akiknek a házassága egy pokol volt, és akik bántalmazták a gyerekeiket, és egymásban és bennünk nevezték meg a boldogtalanságuk okát, majdnem gyerekkoromtól azzal tömték a fejem, hogy a házasság és a gyerekek adják meg az élet értelmét. Hát nem állt össze, hogy az övékben akkor miért nem? Ha az az értelme az életnek, amit szemléltetésként rajtuk láttam, igen keserű dolog a pörpöszdrájvenlájf. De ez valójában arról szólt, hogy majd egy második újraélés útján elérünk a spirituális megvilágosodásig a családi élet által. A szüleink gyermekeként nem ment. A saját házasságunkban és a saját gyermekeinkkel sem ment, de majd amikor a gyermekeink lesznek szülők, akkor majd elérünk a célunkhoz és megkapjuk a vágyott boldogságot. Hát ez az élethazugság. Hogy ugyanazzal a módszerrel próbáljuk elérni a megvilágosodást, ami már enahuszonramadikon alkalommal nem sikerült. És ebbe a láncolatban szépen belekapcsolódtam én is és a húgom is. Majd a munka, majd a siker, majd a pénz, majd a hírnév, majd az elismerés, majd a házasság, a szex, a nő, a férfi, a gyerek, egyik város, másik város, harmadik város, pénz, pénz, még több pénz, kocsi, másik kocsi, jobb kocsi, és végül a kiábrándulás szakasza, hogy csak nem a megfelelő férfi volt, nem a megfelelő nő volt, és így kötünk ki személyes életünk tekintetében a hatodik férfinál, aki már nem is a férjünk, mert már kiábrándultunk a házasságból. Nem áll össze, hogy az élet nem kívül van, hanem belül. És hogy kívül nem találom, annak az az oka, hogy kívül keresem, és nem belül. A világ, amit hajszolok, bennem van. A világ, amit hajszolok, nem az a világ, amit keresek. Ha a belső világban megtaláltam az életem, szabad leszek sokban és kevésben, sikerben és kudarcban, kényszer-mentesen, a saját belső utam folyamata szerint élni, és nem az elvárások, vagy a belém ültetett hamis vágyak vizében megfulladni.

És a harmadik a vallás. A vallás egy szamárvezető a spirituális út megtalálásához. Egy szamárvezető az újjászületés felé. Az újjászületés pedig kapcsolat-teremtés a valódi önmagammal és Istennel, aki nem kívül van, hanem belül. A vallás egy szamárvezető, ami elvezet a forráshoz, ahol Jézus vár, és miközben a vízről, a pasikról és a vallásról beszélgetünk, egyszer csak összeáll, hogy a forrás, amit kerestem, Jézus, és a víz, amire vágyom, bensőmben fakad fel, mint élő víznek folyamai. Ezt pedig a Szentlélekről mondta. Ha a vallás nem egy szamárvezető a spirituális úthoz, hanem maga a cél, akkor valóban olyan szerepet tölt be az életünkben, mint Marx szerint: ópium, amivel elmenekülünk az élet nyomorúsága elől egy túlvilági létbe. Ha a vallás nem egy szamárvezető a saját spirituális utam megtalálásában, akkor spiritualitáspótlékká lesz. E világban nyomorúságotok van, de bízzatok, én legyőztem a világot. A legyőzött külső világ útján jutok el a belső világba, ahol élő víznek folyamaiként buzog fel bennem a Szentlélek, és ez a spirituális utam megtalálása. Évekbe telt észrevennem, hogy az ősi református énekeink milyen mély spirituális tartalmakat hordoznak magukban, és rájönni arra, hogy ezeknek a szövegeknek a legtöbbjét száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt olyan emberek írták, akik ma ott ülnek a templompadokban, és arra várnak, hogy a lelkész mondjon nekik valamit Istenről. Hogy nem lelkészek voltak azok, akik ezeket a szövegeket írták. Hogy ezekben a szövegekben spirituális érintettség van, és azok, akik írták, nem tanulták, hanem átélték azt, amit leírtak. Ezt fedeztem fel azoknak a teológusoknak a műveiben is, akiknek szobrokat állítunk és tereket nevezünk el róluk, és a viselkedéskultúránk és liturgiánk legitimációjának használjuk őket, ahelyett, hogy megértve, hogy mit tettek, elkezdenénk megtalálni mi is a saját utunkat. A lényeg nem a szamárvezető, hanem az, hogy megtalálom-e azt, ahová elvezet: a saját utamat. A saját út megtalálása szükségszerűen átrendezi az életemet, mert a súlypont kívülről belülre kerül. A világot olyannak látom, amilyen belül vagyok, amivel belül nem néztem szembe. A boldogtalan ember boldogtalansága belül van, és ez a belső boldogtalanság vetül ki a külső világra. A belső boldogtalanságom megtalálása, azonosulás a szenvedésemmel és a nyomorúságommal, a belső béke és a belső út, a belső hang, a belső dallam megtalálása, a belső egyensúly létrejötte, a belső ember megtalálása, a lelki emberé, ez eredményezi, hogy másnak kezdem látni a külső világot. Kezdem látni azt, amit Jézus látott rajtam, mielőtt újjászülettem volna. Szükség néktek újonnan születnetek, mert ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az. A lelki ember nem tárgy, nem szexuális tárgy, nem sakkfigura, nem liturgikus személy a vallási szolgáltatóiparban, nem gombszemű maci, nem munkagép, hanem lélek. Mert az Isten Lélek, és a lélek képes megismerni a Lelket. A léleknek van teste. A lélek nélküli test nem él, csak van, mint egy tárgy, mint öntudatlanul heverő drachma. Hát ez a tanult tehetetlenség. A léleknek van teste. A léleknek van élete. A lélek, amely Lélektől született, már nem a test cselekedetei által törekszik megvalósítani magát, hanem a Lélek munkája által valósul meg. És ez a személyes spirituális út.

A terápia az egyetlen olyan dolog a világon, ahol nem az én elvárásaim teljesülnek, hanem azért keresek egy terapeutát, mert rájöttem, hogy az elvárásaim okozzák a problémáimat. És arra vágyom, hogy valaki segítsen eljutnom arra az útra, ahol megtalálom saját bensőmet, és így azzá leszek, akit elvesztettem az elvárásaimat hajszolva.