Apu

big-moose-little-moose

Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – profán egyszerűséggel ezt így lehet lefordítani: mennyei apukánk, vagy apácskánk. Talán legjobban az apu szó tudja ezt visszaadni. Nekem. Rendezetlen gondolatrohanás az apaságról.

Apu, te olyan erős vagy. Csodálom az erődet. Ahogyan erős karoddal neked nem jelent akadályt olyan nehézség, ami alatt én összerogyok. Amikor nem bírom, odahajolsz és felemelsz. Ahogyan könnyebbül a teher, lelkem erősödik. Apu, vigyázz rám! Ugye, mindig itt leszel, amikor úgy érzem, maga alá temet a teher, amit vinni tanulok? Apu, amikor járni tanulok, és elesek, ott vagy, hogy felemelj? Vigyázol, a tekinteteddel nyomon követed a lépéseimet? Apu, ugye örülsz, amikor látod, hogy a fiad járni tanul? Figyelsz, apu? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, amikor dühös vagy, nagyon félek. Félek, mert azt hiszem, rám vagy dühös, mert apu, tudod, számomra még nincsen te és én, csak mi. Én nem tudom, hogy a te dühöd nem csak miattam lehet, és én nem értem meg, ha nem nyugtatsz meg, hogy amikor dühös vagy, akkor is szeretsz. Apu, szeretsz akkor is, amikor dühös vagy? Kérlek, ne hagyj érzelmileg magamra. Mert félek. Azt kérdezed, mitől félek? Hogy én nem vagyok olyan erős, mint te, és én nem tudok vigyázni magamra, és megvédeni magam. Apu, taníts meg megvédeni magam. Apu, ugye figyelsz? ÉN nagyon felnézek rád, olyan szeretnék lenni, mint te. Én nem tudom, hogy te rossz vagy jó vagy, én csak azt érzem, hogy valami nekem rossz, vagy nekem jó. Apu, nekem nagyon rossz, ha haragszol vagy dühös vagy. Tudod, összeszorul a gyomrom még ma is néha, amikor a próféták történeteit olvasom. Apu, én félek, ha dühös vagy és haragszol. Szeretnék olyan gyerek lenni, akire büszke vagy. Apu, figyelsz? Nézd, járok. Nézd, sikerült! Apu, én nagyon boldog vagyok, ha büszke vagy rám. Ez nekem minden — amikor azt érzem, szeretsz és büszke vagy rám. Én nagyon sokat teszek azért, hogy ilyennek lássalak. Nagyon rossz, amikor elutasítasz. Olyankor úgy érzem, rossz vagyok, és hogy már soha nem leszünk jóban. De én nagyon szeretek jóban lenni veled. Szeretem, amikor mesélsz, amikor beszélsz nekem. Amikor régi történeteket mondasz. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült! Apu, nagyon féltem, amikor dühös voltál és haragudtál. Úgy éreztem, már soha nem leszünk jóban. Nekem minden álmom, hogy büszke légy rám. Apu, figyelsz? Figyelsz rám? Figyelj rám, kérlek. Apu, nagyon sírtam, amikor elmentél, vagy nem jöttél, amikor megígérted, de nem tetted meg. Apu, nagyon hiányoztál, amikor nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád. Nagyon boldog voltam, ha játszottál velem. Olyankor azt éreztem, én is tudok neked adni valamit, mert örülni láttalak. Apu, én nagyon féltem, amikor féltél. Én mindent éreztem, amit te is. Apu, kérlek, ne kiabálj. Apu, félek.

Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább mennyei atyátok. Apu, köszönöm, amit adni tudtál. Sok hiány maradt bennem. Sok seb, és sok rossz emlék. Apu, figyelsz? Nézd, sikerült. Nézd, sikerült meggyógyulnom a sebeimből. Apu, figyelsz? Figyelj rám. Kérlek, figyelj rám. Apu, sok fájdalmat okoztál, de megbocsátottam. Apu, érted, amit mondok? Itt vagy? Apu, figyelj rám! Nézd, felnőttem. Nézd, sikerült. Nézd, erős lettem. Apu, én rájöttem, hogy mi nagyon mások vagyunk, és nagyon sírtam, amikor megértettem, hogy olyan sokszor nem figyeltél rám, és én annyira vágytam a figyelmedre. Apu, megértettelek. Megértettelek magamban. Megértettem magamat benned. Apu, felnőttem. Nézd, sikerült! Figyelsz? Apu, kérlek, ne hagyj el!

Apu, aki a mennyben vagy! Itt vagyok. Köszönöm, hogy figyelsz rám. Nézd, járni tanulok. Nézd, sikerült! Apu, figyelsz?

Veszteség

6355db41114201-579922619a2e7

„Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” Jób 1,21 A tényleges meztelenségen túl erősen szimbolikus meztelenségről is szó van ebben a mondatban. Mit is jelent meztelenné válni? Levetkőzni mindent, ami eltakar? Miért rejtőztetek el? – kérdezi az Úr Isten Ádámtól és Évától, és ők ezt mondják: elrejtőztünk, mert mezítelenek vagyunk. A meztelenség takargatása a szégyenhez kötődik. Szégyelld magad. Nagyon kicsi gyerekkorunkban megtanítanak arra, hogy a meztelenség nem jó dolog. És előbb fizikai értelemben vett meztelenségünket szégyelljük, majd azt is megtanuljuk, amikor kifejezésre juttatjuk az érzéseinket, hogy mit nem szabad megmutatnunk magunkból az embereknek, így fokozatosan elrejtjük önmagunkat. Így jutunk el a valamit szégyellnitől az önmagunkat szégyellniig. Az önmagunk miatti szégyen egy elviselhetetlenül fájdalmas érzés, amiben azt érezzük, hogy mi magunk vagyunk szégyellnivalók. És a szégyen viszonyításban fakad felszínre bennünk. Mások viszonylatában szégyelljük magunkat. Szégyellem magam előtted, vagy szégyellem magam a társadalom mint szemtanúk özöne előtt. A házasságtörés közben tetten ért nő, aki talán anyaszült meztelenül, vagy sebtében magára rántott ruhadarabokba burkolózva állt középen az ítélkező férfitekintetek kereszttüzében. Tekintetek, amelyeknek a viszonylatában égető szégyenné válik bennünk az önmagunk miatt érzett szégyen. A jók és bűntelenek viszonylatában szégyelljük magunkat. Te szégyentelen. Hány kislány nő fel ilyen tekintetek kereszttüzében, akinek a bimbózó nővé-válásával nem tudnak mit kezdeni az őt körülövező felnőttek. És hogyan válik így már gyerekkorától kezdve a belsővé tett szégyen által egy kislány „ribanccá”, vagy „szajhává” vagy „kurvává”. Talán a másik nemmel való első ismerkedései alkalmával ezeket a jelzőket a saját édesanyjától kapja, aki szintén ilyen jelzőket kapott fiatalon, majd egész életét a szégyen határozta meg és az, hogy végre tisztes asszony legyen a társadalomban „szajha” vagy „kurva” helyett. A szégyen ugyanakkor valaminek az elveszítését jelzi. Ez a veszteség az ártatlanság. Legtöbben ártatlanságunkat hamarabb elveszítettük, minthogy ténylegesen elveszítettük volna. Amikor olyan érzéseket vetítettek ki ránk, amelyek nem bennünk voltak, és így megbélyegeztek. Életünk nagyon korai szakaszában válhattunk házasságtörés közben tetten ért nőkké, akik vádló tekintetek közepette váltak maguk szégyenné. Így válik a szégyen identitásunkká, és vész el ezzel együtt az ártatlanságunk érzete. Fontos, hogy az ártatlanság alatt ne teológiai értelemben vett bűntelenséget értsünk, sokkal inkább azt, amit az ártatlanság vélelmének nevezünk a jogban. Hogy mindaddig, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője, nem tarthatunk valakit bűnelkövetőnek. Koncepciós perek áldozatai vagyunk, amelyekben az ítélet már akkor kimondásra került, amikor még be sem következett a vétek, és ez az ítélet vetítette előre vétkünk beteljesülését. Te sem leszel jobb, mint az apád. Olyan vagy, mint az anyád. Nem is csodálkozom rajtad. A szégyen-identitás kifejlődése bennünk önbeteljesítő jóslatként megvalósítja megbélyegzettségünk tartalmait. A szégyen ártatlanságunk elveszítéséből következik. A szégyen elrejtőzésre ösztökél. Hogy eltakarjuk szégyenünket;, és ezt tesszük belső önmagunkkal is. Eltakarjuk belső mezítelenségünket, mert mezítelenségünk, úgy hisszük, visszataszító, undorító. Megvetésre való. Így rejtőzünk el Isten elől is. Így rejtjük el belső, elfogadhatatlannak ítélt önmagunkat Isten, egymás és önmagunk elől is. És társadalmi szerepeink ruhájába öltözködünk, abban reménykedve, hogy így majd elfogadnak minket és szeretni fognak. Hogy a minket körbeálló, megkövezésre vágyó férfiak majd megbocsátanak elfogadhatatlanságunk miatt. De nem ez történik. Mert a férfiak csak saját szégyenüket vetítik erre a nőre. És ez nagyon gyakran megtörténik velünk nap mit nap. Hogy mások saját bűntudatukat, vagy szégyenüket ránk vetítik, és bennünk kövezik meg önmagukat. Ha én bűnös vagyok, ő lehet bűntelen. Mintha ebben az egészben a helyettes áldozat utáni kiáltás hangzana fel. Téged bántalak magam helyett, hogy én így bűntelen lehessek és megszabaduljak bűntudatomtól és szégyenemtől. Isten Jézust, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Jézus az, aki odaáll az asszony helyére középre, és átvállalja az asszony szégyenét. Így lesz ő szégyenné helyettünk, hogy mi az ő ártatlanságává lehessünk Istennek. Így kapjuk vissza, ami elveszett. Ez a lelki helyzetcsere a mezítelenség és a szégyenidentitás elveszítésével válik az enyémmé. Leoldani ruháimat és meztelenre vetkőznöm Isten előtt. Mert meztelenül jöttem a világra, mielőtt a világra jöttem, ő már ismert, nincs semmi rejtve előtte; amit elrejtek, az én szégyenemről szól. Meztelenül születtem és meztelenül halok majd meg. Istentől meztelenül jöttem el, és hozzá meztelenül térek vissza. Mert Isten előtt nincs szükségem félelemből fakadó rejtőzködésre. Mert nem tudok elrejtőzni előle, és mert nem is kell. Tekintetében nem a megszégyenítés tükröződik, hanem a gyönyörködés. A megvetett nő helyét átveszi a fájdalmak férfija, aki megvetett volt és emberektől elhagyatott. Mintha a nő helyére a körben álló férfiak közül állt volna oda valaki, hogy a nő így megszabaduljon szégyenétől. Aki közületek bűntelen, az vessen rá először követ. Akinek közületek nincs szégyellnivalója, az vessen rá először követ. És minden férfi elment onnan. Bármelyik férfi cserélhetett volna a „szégyentelen” nővel, de egyetlen férfi sem tette. A kígyó szedett rá. Az az átkozott harmadik. Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem és így ettem belőle. És Ádám odaviszi Évát Isten elé, hogy ő így takarja el saját mezítelenségét. Az asszony, akit belőlem alkottál. Aki a részem. Akivel egy vagyok. Ő a bűn forrása. De Isten a bűnössé tevő harmadik helyett odaállítja középre a bűntelenné tevő harmadikat. Hogy ő legyen bűnné értünk. Hogy az ő ártatlansága legyen a mi ártatlanságunkká. Mintha az egész bűnösség története nem lenne más, mint egy szüntelen ismétlés. Mert mélyen bennünk van a bűn büntetésének az igénye. És így válik ez az igény mások vagy önmagunk ellen elkövetett vétkekké. De Jézus belép ebbe a dinamikába bűntelenként, és megrekeszti ezt az ismétlést. Meztelenül függ a kereszten. Aki feltekint rá és nem fordítja el az arcát, megmenekül.

Meztelenül jöttünk a világra, és életünk első felében szégyenből font ruháinkat öltjük magunkra rétegről rétegre, hogy eltakarjuk ezt a szégyellt meztelenséget Isten és egymás előtt, és életünk második felében talán ha ott áll középen Jézus keresztje, elkezdhetjük ezeket a szégyen-rongyokat levetkőzni Isten, egymás és önmagunk előtt is. Lemezteleníteni magunkat. Csupaszon állni, semmit se rejtegetve. Ez a valódivá váló kapcsolatok útja. Mert minden, amim van, Istentől van. Az asszony is, akit mellém adtál. A gyümölcs is. A szexualitás is. A férfi is. Jézus is. Nekünk döntéseink vannak. Döntések, amelyek vagy elrejtőzésre, vagy kitárulkozásra indítanak. Döntések, amelyek vádaskodásra vagy feltárásra vezetnek bennünket. Döntések, amelyek önvádra vagy kegyelemre vezetnek. Döntések, hogy mi magunk leszünk Isten helyett Isten, és megkövezzük egymást bűneinkért, vagy átadjuk ezt a jogot a bűntelen, értünk szégyenné lett Istenfiának. Az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Úrnak a neve. Áldani Istent a veszteségben átkozódás helyett. Áldani azt, aki elvett tőlem valamit. Talán az ártatlanságomat. Talán a tisztaságomat. Talán a becsületemet. Áldani azt, aki talán maga vádol, mert két lábon járó bizonyíték vagyok bűnössége mellett. Koronatanú. Lemondani az elégtétel jogáról. Önmagam elengedésének az útja ez. A megbocsátásé. Nem haragszom rád, Istenem, hanem áldalak téged, és elhiszem, hogy mindennek, ami velem történt, van egy rajtam túlmutató jelentése. És hogy értelmet adsz a szenvedésemnek. Nem rejtem el fájdalmam és érzéseimet, megnyílok előtted, meztelenre vetkőzöm előtted, hogy lásd, ami előtted eddig sem volt rejtve. Lásd rútságomat és bűnösségemet. És bízom benned, hogy te nem kövezel meg. Hogy magadhoz ölelsz. Hogy felöltöztetsz, szégyen-rongyaim helyett a megigazulás hófehér ruháját adod rám. Áldalak téged a veszteségeimben, és odaadom neked magam és azokat, akik ellenem vétkeztek.

Elköteleződés

b1384441114201-579922619b5d2

„Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” A Mammont így nagybetűvel is írhatjuk nyugodtan. A leegyszerűsítő narratíva szerint ez a pénzre vonatkozik, és a tanítványok ezért kérdezik, hogy de akkor ki üdvözülhet, ha könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bemenni. Jézus azt mondja, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. A Mammon, így nagybetűvel nem csupán pénzt jelent, hanem sokkal inkább vagyon. Ha csupán a pénzre gondolunk, ez a saját leegyszerűsítő értékfogalmunkról árulkodik. Akkor van vagyonom, ha sok pénzem van? És mi számít soknak? Nem viszonyítás kérdése a mennyiség? Az özvegyasszony fillérei alkotják Jézus viszonyítási pontját a gazdagságot illetően. Ez az özvegyasszony nem a feleslegéből adott, hanem az utolsó filléreit dobta a perselybe. Tehát ez az özvegyasszony egy szimbolikus cselekvésnek a képét tárja elénk: egész vagyonomat átadom neked. A vagyonom az, ami értékes nekem. De mondhatnám azt is, hogy az örökségem. Ez a vagyon nem mindig tűnik értékesnek, van, hogy kifejezetten értéktelen. Mi a vagyonom? Mi az, ami meghatároz engem? A szakmai eredményem? A diplomáim? A lakásom? A kocsim? A feleségem és gyermekeim? A szüleim? A munkám? A Mammon, nagybetűsen egy megszemélyesített forma. Csak személyeknek lehet szolgálni. Ha Istennek vagy a Mammonnak szolgálunk, akkor ez azt jelenti, hogy vagy Isten az Isten, vagy valami más. Valami, ami megszemélyesíti számomra Istent. Kicsoda az Isten? Velünk született módon van egy vágy bennünk arra, hogy higgyünk egy Istenben. De ez az Isten sok minden lehet. De minden teremtmény, amelyet isteníteni kezdünk, uralkodni és zsarnokoskodni kezd felettünk. Ha istenítem a pénzt, amit birtoklok, birtokolni fog, és rettegni fogok az elveszítésétől, vagy hogy egyszer már nem lesz belőle, és akkor mi lesz velem. Ha istenítem a tárgyaimat, a tárgyaim tárgyiasítanak, az istenített tárgyak tárggyá minősítenek le. Ez az öntárgyiasítás. Az öntárgyiasítás pedig mások tárgyiasításához vezet. Például így lehet tárgy, személy helyett a feleségem, vagy a férjem, akit ráadásul ugyanígy isteníthetek. Hogy birtoklom, az enyém, ettől vagyok értékes. Mi lennék nélküle? És mert birtoklom, birtokol. Egymás rabjaivá válunk. És rettegünk egymás elveszítésétől. És egymástól várjuk azt, ami megváltást hoz. Nem arról van szó, hogy a házasság eredendően ilyen, de a házasságban különösen benne van a birtoklás, a tárgyiasítás és ennél fogva a kizsákmányolás és ez elveszítéstől való félelem lehetősége. Akitől annyi szeretetet, biztonságot és állandóságot kapok, azt nem veszíthetem el. A legfőbb kincsem, a vagyonom könnyen lehet a szerelmesem, a házastársam. Vagy a gyermekem. Figyeljük meg a megfogalmazásokat. Az enyém. Elveszítettem őt. Visszakaptam őt. Mindig jelentést hordoznak a megfogalmazásaink. És ezek nagyon általánosan elterjedt megfogalmazások. Ezek a megfogalmazások viszonyokat jelenítenek meg. Az enyém vagy. A drágaságom. Az enyém. Így válik a gyűrű birtokosából a gyűrű rabszolgája. Az istenített teremtményekkel fennálló viszony viszont minden esetben deformálja a személyiségünket, és ráadásul elválaszt bennünket Isten megtalálásától. Hiszen azt gondoljuk, kapcsolatban vagyunk vele. Könnyen válhatnak a személyek, egyfajta közvetítő személyként istenné, és nem látjuk, hogy nem közvetlenül Istenhez ragaszkodunk, hanem ahhoz a személyhez, aki számunkra Isten megjelenítője. Egyfajta istenábrázolás, és így esünk a bálványimádás csapdájába.

Isten nagyon gyakran használja az elkötelezett párkapcsolat, vagy házasság fogalmait a közte és az emberek között fennálló kapcsolatra. Amikor azt halljuk, hogy gyűlölni, akkor ez egy viszonyt fejez ki. A feleségemet szeretni, mint akihez úgy van közöm mint a feleségemhez, és más nőket gyűlölni abban a viszonyban, amiben a feleségemhez kötődöm. Kötődni Istenhez úgy, mint Istenhez, és a Mammont, más isteneket gyűlölni abban a viszonyban, amivel Istenhez kötődöm. Ebben a viszonylatban használja főleg az Ószövetség a paráznaság fogalmát is. Ezt a képet épp az elkötelezett párkapcsolat szempontjai alapján érthetjük meg. Istent megcsalni, és helyette a Mammonnal, a vagyonnal, tárgyakkal és személyekkel létesíteni kapcsolatot, és ezektől a kapcsolatoktól várni azt a beteljesülést, amit valójában csak az Istennel való elkötelezett kapcsolat adhat meg. Isten helyett valami mást isteníteni paráznaság, természetellenes cselekvés, elhajlás, kicsapongás vagy csapongás egyik partnertől a másikig. Egyik személytől a másikig. A paráznaság mint elvont teológiai fogalom hátterében nem is annyira a fizikálisan megtörtént szexuális kapcsolat áll, hanem annak lelki, pszichológiai tartalma. Hogy azt keresem másnál, amit csak nálad kaphatnék meg. Kicsapongásainkkal mindig leértékeljük magunkat. Odaadjuk magunkat embereknek, hogy birtokoljanak, kihasználjanak, élvezkedjenek rajtam, és mert talán soha senkitől nem kaptam igazi szeretetet, amely tisztel és figyelmes, azt hiszem, a másik élvezete annak a jele, hogy szeret. De ez nem így van. A szeretet nem önkielégítés. A szeretet adományozó. És a szeretet kölcsönös. Ha én adományozó vagyok, de ez nem kölcsönös, kiárusítom magam, árulom magam, és így zsákmányolnak ki érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan. Van ebben valami egészen vallásos, kultikus dolog. Ezért fonódik össze, mint metafora, újra és újra a szexualitás és az Istenhez fűződő kapcsolat. Mert az önmagát a másik élvezetére odaadó személy Istenről alkotott képe egy olyan Isten, akinek adnom kell, aki elvesz, aki kihasznál, és aki eldob, ha már használhatatlanná váltam. Isten, akinek kielégítem a kívánságait, az elvárásait, majd abban bízom, hogy ha ezt elég jól csinálom, szeretni fog. Ez a gondolkodás szüli a cselekedetekből való üdvösség elgondolását. Ha elég jól kielégítettem Isten vágyait, majd szeretni fog. De Isten nem ilyen. Isten nem egy olyan nő vagy férfi, aki kizsákmányol engem és azzal hitet, hogy ha odaadom, amire vágyik, majd megkaphatom a szeretetét. Isten szeretete megelőzte minden tettem, és Isten nem akar birtokolni minket, pedig az övéi vagyunk. Övéinek születtünk. De Isten elköteleződést vár. Elmegy a végső határig, emberré lesz, hogy kapcsolatba léphessen velünk. Feláldozza mindazt, ami elválaszthat még tőle bennünket. Ledönti a falakat, amelyek korlátozhatnak a vele való egyesülésben. Ajándékokkal halmoz el, de nem akar birtokolni. Mert számára a kapcsolat elköteleződés. És ebben nagyon más Isten, mint a Mammon, mint bármelyik más istenített dolog. Minden és mindenki birtokolni akar minket, de Isten nem. Pedig egyedül neki lenne joga birtokolni. A birtokolni alatt erőszakkal magamévá tennit értsünk. Nem várni meg, hogy elköteleződjem. Kicsikarni a még meg nem érett vallomást, kikényszeríteni érzelmeket, amelyekkel aztán visszaél ellenünk. De Isten nem ilyen. Isten egy türelmes Isten. Mert akit magamévá tettem erőszakkal, azt elveszíthetem, és akit elveszíthetek, abba kapaszkodom, és akibe kapaszkodom, azt egy idő után meg fogom fojtani, és soha sem jön létre az igazi kapcsolat. Mert az igazi kapcsolat mentes a birtoklási vágytól. Nem azért vagyok Istené, mert ő birtokol, hanem azért, mert neki adtam magam. Miközben az övének születtem, csak akkor válok igazán az övévé, amikor már az övé akarok lenni. És Isten is ekkor válik az enyémmé. Még ha mindig is az enyém volt. Amikor elkezdem annak szeretni őt, aki, és már nem várom, hogy más legyen. Elkezdem kutatni, kicsoda ő, és elkezdem értékelni, hogy mennyire nagyszerű érzés feltétel nélkül szeretve lenni. Nem kényszerítve lenni. Nem zsarolva lenni. Nem megerőszakolva érzelmileg vagy szexuálisan. Istennel való intimitásunk a spiritualitás, és valójában a vele való kapcsolatunk elmélyülése tesz képessé bennünket a meghitt, intim szeretetkapcsolatra. Ahol a másik sohasem evidencia, és ahol a másik nem vágyaim kielégüléséért van. Nem az a fontos, hogy az enyém legyen, hanem az önmagában öröm, hogy van, hogy létezik. Hogy a kapcsolatban vele válok valamivé, és ő is válik számomra. Rájöttem, hogy Isten állandó, és nem változik, de az, hogy én kinek ismerem őt, az változik, ami azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatomban Isten számomra válik valamilyenné. Számomra velem változik. Vele változom. Szolgálom, mert ő eljött, hogy szolgáljon.