Ilyenek voltunk

embrace-your-inner-child-2-imagination-1091647-TwoByOne

Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg

Jézus egyszer azt tanácsolta hallgatóságának, hogy legyenek olyan okosak, mint a kígyók, és olyan szelídek, mint a galambok. Egy másik tanács így hangzik: válaszolj egy gyermek sebezhetőségével, és egy felnőtt erejével. Paradoxonok. Ezekben nem vagyunk jók. Vagy-vagy világunkba csak vagy-vagyok vannak. Vagy okos és erős kígyóknak hisszük magunkat, vagy szelíd és sebezhető galamboknak. Pedig a kettő egyszerre teremti az egyensúlyt. A belső gyermek sebezhetőségének tudatában lenni. Hallgatni a bölcsességére. Egyszerre lenni gyermeknek, és fölnőttnek. A gyermeknek kérdései vannak. Rákérdezések. A világra. A dolgok működésére. A fölnőtt ráripakodik a gyerekre: ne kérdezz butaságokat. A gyermek megtanulja nem kimondani a gondolatait. Így válunk olyan fölnőttekké, akik nyakkendőről, bridzsről, golfról és politikáról beszélgetünk. Rögeszméink fogságába kerülünk. Betanult monológok. Mert ahol nincsen gyermek, nincsen kérdés sem. Kijelentések vannak. Vallási. Politikai. Erkölcsi. Nemzeti. Életvezetési. Pszichológiai. Tudományos. És minden kijelentés az adott pillanatban az igazság kizárólagos igényével lép fel. A gyermek kérdez. Mert ő nem egy kalapot lát. Valóságészlelés. Vajon helyesen érzékelem a valóságot? A valóság sosem világosabb a napnál, mint ahogyan napnál is világosabb igazságainkról állítjuk. A valóság van. A valóságot megismerjük. És a valóság szabaddá tesz. Valódivá formál. Valódi élet. Valódi hit. Valódi kapcsolatok. A fölnőtt, aki elveszítette gyermeki önmagával a kapcsolatot, nem kérdez, csak mond. Vagy dacosan, makacsul hallgat, és magában mondja. Az igazát. De a valóságot megismerjük. Felfedezzük. Okosan és szelíden. Erővel és sebezhetően.

Mehet a kalapba

5c34f1d691df9007b0dd51b132ae4e5f

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

– Miért kellene félni egy kalaptól? – válaszolták.

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni.

Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg

Nem minden az, aminek látszik. És nem minden látszik annak, ami. Belelátni a kalapszerű óriáskígyóba, és meglátni benne az elefántot, nem kis teljesítmény. Rád nézek, és egy férfit látok, egy nőt látok, egy anyát látok, egy lelkészt látok, egy románt, egy magyart. A látszatot látom. Egy kalapot. Egy alkoholistát. Egy depresszióst. Egy bűnöst. Egy vallásost. És igen, egy migránst. Egy meleget. Egy zsidót. Egy nácit. Egy elváltat. Egy kalapot. De ez a kalap történetesen egy óriáskígyó, ami lenyelt egy elefántot. Ez a kalap nem is egy kalap. De várjunk, mert a fölnőttek semmit sem értenek. Mert ők csak egy kalapot látnak. Megrajzolom úgy, hogy látsszon az is, ami belül van. Hogy ebben a kalapszerű óriáskígyóban van egy elefánt. Így vagyunk mi. Egy kalapot látunk. A külsőt látjuk. Hát így működnek előítéleteink. De minden előítéletünk visszafordul ránk, és mi is csupán egy kalap leszünk. A látszat. De mi van a kalapban? Mi van a szívben? Mi van a felszín mögött? Hogy a román, a magyar, a zsidó, a cigány, a náci, a meleg, az elvált, az alkoholista, a bűnös, a depressziós, a nő, a férfi, az anya, ezek mögött mind egy személy van. Egy történet. Valami van a látszat mögött. Ami nem látható. De mind megy a kalapba. Egy kalap alá. A címkébe. Vele együtt mi magunk is. Újabb és újabb gyűjtőfogalmakat találunk. Legújabb kedvencem a személyiségzavaros. Máris kész a diagnózis. Ő egy személyiségzavaros. Hogy mi van a kalapban, talán csak akkor látjuk meg, amikor felfedezzük magunkat a kalapban. Én vagyok a kalapban.

A fölnőtt, aki valaha gyerek volt

prince

Léon Werthnek,

amikor még kisfiú volt

Szempontok. Valaha mindannyian gyerekek voltunk. Nem voltunk, majd lettünk. Tenyérben elférő kis jövevények voltunk. Nem tudtunk szavakat formázni. Nem tudtuk elmondani, mi fáj, hol fáj, mire vágyunk, mire van szükségünk. Pólyába bugyolált kisbabaként kezdtük mindannyian. Anyukánk a mindenség volt. Apukánk a megtestesült erő. Gyerekperspektívából láttuk az életünket. Ez volt az egyetlen perspektíva. Persze, nem ismertünk ilyen szavakat, hogy perspektíva. Csak néztünk. Vágytunk. Figyeltünk. Örültünk. Sírtunk. Féltünk. Szükségünk volt a fölnőttekre. Léon Werth valaha gyerek volt. Szikszai Szabolcs valaha gyerek volt. Valaha te is gyerek voltál. Aztán fölnőttünk. Mi lettünk az a fölnőtt, akit gyerekperspektívánkból valamilyennek láttunk. De az a gyerek, aki valaha voltál, ott van most is, csak már te lettél számára a fölnőtt. Aztán rájövünk, hogy a fölnőtt nem is annyira biztos magában. Nem is olyan erős. Nem is olyan mindentudó. Nem is olyan bátor. Az a fölnőtt fél. Ez a fölnőtt elfelejti gyermeki önmagát. A gyermekperspektívát. Pedig szüksége van rá. Nézőpontok. Látni magam gyerekként, látni magam fölnőttként. Az önmagammal való kapcsolatom alapja. Az a fölnőtt az egyik legjobb barátom. Az a gyerek Franciaországban van, Romániában, Magyarországon, éhezik és fázik. Háború van. Ki öleli meg? Ki vigyáz rá? Az a fölnőtt mesét sző. Egy aranyhajú hercegről. A gyereknek, aki fél. A világban, ami veszélyes. Az a fölnőtt mindent megért, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Ami nem kis teljesítmény. Fölnőni gyermeki önmagunk megértéséhez. Együtt szemlélni a világot. Mesét szőni, magammal kalandozni. Felkarolni a fölnőttet, aki valaha gyerek volt.