Gondviselés

3ca8af41731507.57b249a8e4fbf

Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja. Sokat beszéltem az elmúlt hét évben a gondviselésről, írtam róla, igehirdetésekben beszéltem róla, mert mindig, időről időre újra és újra szembesültem azzal, hogy kell lennie mindennek amit átélünk, egy emberi távlatokon túli jelentése. Hogy nem szólhat az életünk a jelenről, erről, amit átélek, erről a sokszor értelmetlenségig fajuló abszurditásról. Abszurdisztán – ez az ember élete Isten jelentést adó tervei nélkül. Szóval, amikor életem legnehezebb helyzetébe kerültem, és elkezdett összeomlani, darabjaira, atomjaira hullani az életem, újra a gondviselésről prédikáltam. Egy férfi megköszönte a prédikációmat, és azt mondta: milyen jó, hogy Isten viseli a gondjainkat. Aha-élmény. Szeretem szétszedni a szavainkat, de sosem szedtem szét ezt a szót: gondviselés. Mindig a latin jelentést értelmeztem, ami előre-tekintést jelent. Hogy mi visszatekintve látjuk, Isten hogyan viselt gondot rólunk életünk folyamán, de Isten előre néz: providentia. Mennyivel egyszerűbb és reményteljesebb, hétköznapibb, ember-közelibb ez az értelmezés: aki viseli a gondjainkat. És mennyire erről szól a hit. Hogy valaki viseli a gondjainkat. Az elviselhetetlen gondjainkat is. Gondokat, amelyeket fel sem ismerünk, csak simán depresszióssá tesznek, a megszokottá vált bántalmazásból eredő fájdalmainkat, a kilátástalanságot, ami az élet instabilitásából fakad, az ellenünk elkövetett vétkekből eredő szenvedéseinket, a nem-tudom-miből-élek holnap típusú gondjainkat. Az aggódás az isteni gondviselés tapasztalati ismeretének a hiányából fakad. Ami nem azt jelenti, hogy nem tapasztaltam meg életem folyamán, hogy mit jelent, hogy Isten viseli a gondjaimat, hanem azt, hogy nem láttam meg, hogy minden a kezében van, hogy mindennek van egy isteni jelentése. Koherencia-elmélet. Hogy az életnek van egy isteni értelme, vagy jelentése. Jób szenved, és szenvedése értelmetlen, lehet próbálni emberi értelmet adni szenvedésének, de emberi értelemben értelmetlen a szenvedése, Jób szenvedése istenileg nyer értelmet. Vannak összefüggések, amelyeket csupán utólag ismerhetünk fel.

Ezt tanultam én a családban, ahol felnőttem. Az aggodalmat. A hitetlen előrelátást. Gyűjteni mindig és mindig hiányban élni. Hiányzik valami. Leginkább minden, leginkább én hiányzom magamnak, az életem a jövő miatti aggodalom kiterjesztésévé lett. Én tök komolyan vettem aztán a bulvárbölcsességet, hogy tudd, mi szeretnél lenni tíz év múlva, és beleragadtam tíz évvel előre elgondolt életembe. Ahová vizionáltam ugyan egy életet, de ez az élet csupán vágyálom volt. Mindig az volt, hiszen nem tudhatjuk, mi történik holnap. Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért. De még ezt a kocsit megveszem. Még ezt elérem, még ezt a házat felújítom, még ezt a képzést elvégzem, még elérem ezt a célt. Még eltemetem apámat. Most földet vettem. Most házasodtam. Birtokolni törekszünk, hogy miután birtokba vettünk valamit, aggódhassunk, hogy elveszítjük. Rettegés szüleink elfuserált házasságának az árnyékában azért, hogy vajon mi is úgy járunk, mint ők? Persze, a felszínen mindig őrült magabiztosan, de a felszín alatt félelmekkel telve a holnapért. Így hiányzom a pillanatból. Az éppen akkor történő életemből, ami a jelenben van. A ma jelentéktelen lábjegyzetté válik a jövőbe vizionált félelmeinkhez. Rettegés, hogy jelentéktelen leszek. Hogy senki nem fogja ismerni a nevem. Hogy olyat mondok a szószéken, amiért kirúgnak, és derékba törik a karrierem. A lakásért aggódás, majd a lakás fenntartásáért aggódás, majd aggódás, hogy elég jó-e a lakás, amiben lakom. Ruhát veszek magamra, és a ruhával magamra veszem a státuszt, amit jelképez. Életem legdrágább ruhadarabja a palástom. Aggodalom, hogy annak megfelelően viselkedem-e, amit a ruha jelent. Külsőségek az önkívületben. Mit használ, ha az egész világot megnyerem, de lelkemben kárt vallok, vagy lelkem látja kárát? Bolond, holnap lehet, hogy eljönnek a lelkedért.

Isten tudja, hogy mire van szükségem. Isten vigyázott rám, amikor gyermekkorom egyszemélyes holokausztjában azt hittem, egyedül vagyok. De itt vagyok. Elgondolhatatlan módon ép vagyok. Mintha nem ott nőttem volna fel, ahol. Van csoda. Nincs lehetetlen. Isten másként visel gondot, mint az emberek, akikre bízattunk. Isten nem  protokoll-gondviselő.  Számára nem az a fontos, hogy jól mutasson a szakmai önéletrajzában, hogy milyen nagyszerű problémamegoldó képességgel rendelkezik. Isten nem jó gondviselő akar lenni, hanem egyszerűen ez a lényéből fakad. Ő vigyáz rám, ha más nem is. És mert Isten ilyen, én nem-emberi módon viselek gondot magamról. Tőle tanulok gondot viselni. Viselni saját gondjaimat. Amikor mások nyilvánvalóan nem működő megoldásokhoz folyamodnak, a világ működésképtelen belső logikája szerint cselekszenek, én Isten logikáját követem. Aki azt mondja, hogy ne aggódjatok a holnapért. Elég minden napnak a maga baja. Mennyi szenvedést okoztam magamnak, hogy szüleim és a környezetem filozófiájával éltem. Isten gondviselése más. Elmenni a végső határon túlra, az utolsó lépés után. Amikor minden elvész. Jóbnak semmije sem marad. Mindent elveszít, mert aki már mindent elveszített, annak már nincs vesztenivalója. És akinek nincs vesztenivalója, az az ember igazán szabad. Szabadnak lenni a jelenben lenni. Jelenidejűség. Jelen lenni a jelenemben. Az elengedés művészete ez az út. Elmenni az utolsó lépés utánig. Így győzzük le a félelmeinket. Így buknak meg hamis életmegoldó stratégiáink, amelyek csupán újratemetik problémáinkat. Isten munkájának laboratóriuma vagyok. Lehet más az élet, mint amit szántak nekem. Mondhatok nemet. Mondhatom, hogy szorongjatok, én már kiszálltam a mókuskerékből. Levetettem rabszolgaságom jelképeit. Felállt a születése óta sánta férfi. Kinyitotta a szemét a vakon született ember. És meglátta a jelent. Itt vagyok. A saját életemben. A jelenemben. A mámban.

Nem tudom, miből fogok élni szeptembertől, mit fogok kezdeni az életemmel, de harminckét évig aggódtam a holnapért. Harminckét évnyi szorongás éppen elég volt.  Egyszer utánajárok, mi az a gondviselés. Ha van Isten, működik. És én hiszem, hogy van. Hogy nem a püspök, vagy a felügyelőlelkészem, nem az anyám, nem az egyház, nem az állam, nem a feleségem, nem a barátaim fogják gondomat viselni, hogy a minden-elengedése a szabadság útja. A kereszten meghaló emberfia. Akinek aztán már nincsenek korlátai, aki a zárt ajtókon is átjut. Békesség néktek. A megtestesült békesség. A békesség testet öltése. Istennek van gondja a gondjaimra. És az életem elég nagy gond nekem. Biztosan neki is. De már nem aggódom. Nem szorongok. Minden este hálát adok azért, amim van, és amit ajándékként adott nekem, és aminek mindig a mában van jelentősége. Nem örökidőre szól az ajándék. Nem az adomány a jelentős, hanem aki adta. Itt alszom ebben a szép lakásban, most még ez az otthonom, most még örvendezek, és gyönyörködöm benne, és amikor összepakolom magam és nekivágok a semminek látszó örökkévalóságnak, végül a szoros kapun meztelenül megyek át. Egyedül. Az ember egyedül hal meg. Nincs más ott, csak Isten. Nem számít már a társadalmi státusz, hogy lelkész voltam-e, és ha igen, meddig, miért, milyen, hogy milyen eredménnyel végeztem az egyetemen. De már az sem számít, hogy jó családból származom-e. Hogy a házasságom egyben maradt-e vagy elváltunk. Már nem számítanak a kioktatások, az okoskodások, a hivatalos papírok, áthelyezés, kihelyezés, elhelyezés. A szoros kapun csak én vagyok meztelenül. Semmit sem viszek el. Minden itt marad, csak azt viszem el, ami mennyei, ami Istenhez köt. Amiért görcsölök, aggódom, szorongok, az a menny távlatait tekintve értéktelen. Már nem kapaszkodom.

Már csak a jelenben élek. A mában. A saját mámban. És tudom, mint Jób is, hogy ennek az egésznek más jelentése van. Hogy van új élet. És az új életben Jób már nem lesz él-tanuló. Szabad lesz. És szabadon enged másokat is. Van Isten. És Isten ott van a mélyponton. A mélyponton szüli meg Isten a magasságot, amire vágyom. Elengedem önmagam. Átadom. Nem aggódom. Neked adom. Itt van. Ez van.

Gyászreakció

948bdd41501555.57a8dd1e099c4

,,Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után” (Jeremiás 31:13) Örömöt és vigasztalást várunk, vágyakozunk a megújulás után, de nem tanították meg nekünk, hogy az örömöt és a vigasztalást, a megújulást megelőzi valami, és ez a valami a gyász. Míg nem éltem át úgy, hogy meg is értettem, hogy ami történik, az egy mélyen megélt gyász, azt gondoltam, hogy gászolni akkor szoktunk, amikor meghal valaki, és a gyász azt jelenti, hogy fekete ruhát öltünk. Amikor valaki meghal, sírunk, majd a temetésen is, de ez a sírás ritkán igazi — sírunk, mert elvárt, vagy mert illik sírni, és nem azért sírunk, mert elveszett valami, összetört valami, hogy én is meghaltam azzal, akit szerettem. Csak annak az elvesztése vált ki belőlünk igazi gyászt, akit szerettünk, aki fontos volt számunkra, aki nélkül úgy érezzük, már nem vagyunk teljesek, fél-emberré lettünk. Kevés ilyen ember van az életünkben. A számunkra fontos személy elvesztése egy olyan gyász, ami megtanít bennünket arra, hogy az élet tele van veszteségekkel. És hogy az igazán fájdalmas veszteségeket csak a gyász útján engedhetjük el. A gyász arról szól, hogy valami jóvátehetetlen, visszahozhatatlan, helyreállíthatatlan a régi formájában, vagy a vágyunk már soha nem fog úgy teljesülni, ahogyan arra vágytunk. Az életünk tele van ilyen soha be nem teljesedő vágyakkal. Minden gyászban önmagunk elveszetté válását is gyászoljuk. Én, akit szeretett az apja. Ha sosem szeretett, ezt is, ha szeretett, de már nem lehetek kislány vagy kisfiú, akkor azt. Minden elvész, és ehhez a veszteséghez szorosan kapcsolódik az idő. Az idő telik, és amikor valami a múltban rendben volt, betöltötte a szerepét, én, aki a múltban rendben voltam, mára, az idő miatt elengedésre váróvá lettem. Elengedni önmagam múltbéli megvalósulásait.

A gyász egy igen bonyolult folyamat, ami az érzelmeink széles skáláját kelti életre, még azokat is, amelyekről nem is tudtuk, hogy vannak, vagy soha nem éreztük őket. Összekapcsolódik ez a folyamat a mélyen megélt haraggal, a dühvel, és a szomorúsággal, az elveszettség érzésével, a reménytelenséggel, és persze, félelemmel, rettegéssel, érzelmi fájdalommal, ami olykor erősebb, mint bármilyen fizikai fájdalom, és aztán a megújulással, megerősödéssel, megvigasztalódással, a megbocsátással és az elengedéssel. A gyász egy érzelmi folyamat, nem lehet intellektuálisan gyászolni. Gondolatban. Csak érzelmi önelengedéssel, megengedve magamnak, felszabadítva magam a gyászolásra.

Ezer és egy dolog válthat ki belőlünk gyászt, és valójában minden vágyott jövőbeni megújuláshoz a magunkkal cipelt terhes családi örökségekből való szabadulás, az összetört családi kapcsolatok, el nem ért eredmények, elveszett életszakaszok, mind gyászt váltanak ki belőlünk.

Nem tanítottak meg bennünket gyászolni. Ezért a felsznre törő fájdalmat destruktív eszközökkel próbáljuk elfojtani. Nem engedjük felszínre törni az érzelmeinket, inkább alkoholt fogyasztunk, újabb kapcsolatokba menekülünk, szexszel, vagy drogokkal, még több munkával, pénzszerzéssel, vagy mások ellen elkövetett bántalmazással próbáljuk kezelni a bennünk lévő érzéseket. A felszínen düh van és harag, a düh és a harag alatt találhatóak a mélyebb érzesek, például a veszteség-élményből fakadó elhagyatottság. A megcsaltság érzése. A becsapottság érzése. A szomorúság, a félelem, hogy mi lesz most, a szégyen és a bűntudat, mint alapjaiban meghatározó érzések. A gyász egy fájdalmas szembenézés azzal, hogy az életünk véges, és hogy ebbe a véges életbe nem tudunk egy tökéletes életet belesűríteni. A mindenhatóság-érzésünk összetörik. Összetörik a nárcizmusunk, hogy minden lehet úgy, ahogyan mi akarjuk. Mert nem lehet. Sokunk egész életében dühös, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan akarjuk, és közben ez tesz bennünket boldogtalanná: a képtelenség annak megengedésére, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan elgondoltam gondolatban.

A gyásznak igen sok köze van a kegyelemhez. Ha nem gyászoltam, a kegyelmet sem éltem át. Boldogok, akik sírnak, mert ők meg lesznek vigasztalva. Megvigasztaltakká válnak. A bűnbánat és a bűnvallás is a gyászfolyamat része, amikor mélyen, érzelmi értelemben is szembenézek azzal, hogy mit jelent, hogy bűnös vagyok, és mit jelent az, amit eredendő bűnnek nevezünk, amiről azt mondja a Biblia, hogy anyám vétekben fogant engem, hogy a bűnösségem jórészt örökölt sebekből fakad, vagy olyan sebekből, amelyeket akkor okoztak nekünk, amikor még mit sem tudtunk arról, hogy az élet mennyire összetett, olyan emberek, akiket tökéletesnek hittünk, akikről azt hittük, igazán szeretnek. Szembenézni azzal, hogy az ember szeretete nem tökéletes. Hogy szeretetnek lehet nevezni az elemi önzést vagy önérdeket.

Sok mindent nevezünk szeretetnek, de érzelmeinkben nagyon is jól érezzük, hogy mi a szeretet, és mi nem. Mindannyian azzal a vággyal születünk erre a világra, hogy szeressenek. Aztán megszületünk, és tökéletlen emberek nevelnek fel bennünket, akiket olyan tökéletlen emberek neveltek fel, mint amilyenek ők is, mi magunk is, a nevelésük által tökéletlen szeretettel szerető emberekké válunk. Gyászoljuk tiszta szeretettel szeretni nem tudó önmagunkat. Haragszunk, hogy azt mondták az önzésre, hogy szeretet; a kisajátításra, a tárgyiasításra, az átszexualizált érintésre, hogy az szülői szeretet.

Az összetört házasságokból születő gyerekek, vagy ahol az egyik szülő soha nem is volt jelen, mert létre sem jött a házasság, a házasságból született srácok, akiknek a szüleik gyűlölték egymást, és bennünket egymás elleni fegyvernek használtak a szeretet nevében. Mély fájdalom, hogy amit a szüleink szeretetnek neveztek, az nem az a szeretet, aminek a vágyával erre a világra születtünk. A szeretet, ahol rám figyelnek, ahol én vagyok a fontos. Az ember szeretete önkielégítés. Az önkielégítő szeretetben nem az motivál, hogy azt adjam, amire vágysz, hanem az, hogy elvegyem tőled, amire vágyom. Ebből születik a házastársak kölcsönös szexuális és érzelmi kizsákmányolása, az érzelmi kizsákmányolás, a kölcsönös kizsákmányolás-érzés. Elveszem, mire szükségem van, hiszen ha szeretsz, ide kell adnod.

De a szeretet adományozó. Az admányozás önszántunkból történik, mert adni akarunk, és azt tudjuk adni, amink van, és ezt próbáljuk összhangba hozni azzal, amire a másik vágyik. Ehhez kommunikációra van szükség. A szereteteinknek van egy erőszakosság-, vagy erőszaktétel jellege, amikor rányomjuk a másikra azt, ami szerintünk a szeretet, és haragszunk, ha a másiknak nem arra van szüksége amit adunk, és azt állítjuk, nem szeret, mert ha szeretne, elfogadná, amit adunk. A szeretet nem viselkedik bántóan és nem keresi a maga hasznát. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk szeretni. És ez az életünk egy pontján indul el. És a nem-szeretetet, amit kaptunk, a gyász folyamatában engedjük el. A valódi szeretet, amire vágyunk, Istennél van. Onnan tanuljuk, ahogyan ő szeret minket. DE szeretetének átélése elsőként egy mély gyászt eredményez bennünk, mert Isten szeretetének világosságában lelepleződik emberi álszereteteink önzés- és erőszakosság-, erőszaktétel jellege. A követelő szeretet, ami kizsákmányol és elvesz. Amikor átéljük Isten szeretetét a gyászban, ez még mélyebb gyászt eredményez, mert felismerjük korábban soha nem érzett módon, hogy mi mennyire vágytunk erre a feltétel nélküli isteni szeretetre, és hogy ezt a szeretetet azért nem tudtuk befogadni, mert ahhoz át kell élnünk azt az iszonyú fájdalmat, hogy azok, akik azt mondták, szeretnek, csupán szükségleteik kielégítésére használtak. Hogy a létem önérdekből lett, mert a szüleim gyereket akartak, hogy ez az egész emberi szeretet nem érdekmentes, hogy nagyon is sok érdek fűződik hozzá, és amikor elkezdek erről beszélni, a korábban szerető személyek dühösek lesznek, mert már nem kapják meg, amit eddig elvettek. Az Isten szeretetének a viszonylatában felismert és átérzett nem-szeretettség az életünkben a legmélyebb gyász, amit átélhetünk. Hogy valójában senki nem szeretett, csupán használt saját érzelmi vagy fizikai szükségleteinek a kielégítésére.

Az újjászületés, életünk mély, visszavonhatatlanul új irányba haladó megújulása korábbi önmagunk elgyászolásával veszi kezdetét. Maghalok annak, aki voltam. Meghalok már emberektől várni, amit csak Isten képes adni. Meghalok önmagamnak, aki megpróbáltam magamnak megszerezni, amit csak Isten képes megadni. Már nem várok emberektől feloldozást. Nem várok emberektől olyan szeretetet, amit Isten ad. Megfordulnak a viszonyulások. Adni akarok. Érdekmentesen. Nem akarok már Istent játszani sem a saját, sem mások életében. Már tudom, hogy én sem tudom megadni azt a szeretetet senkinek, amit csak Isten képes megadni. Én nem vagyok Isten. Isten Isten, én én vagyok. Én is egy vagyok a szeretet után szomjazó emberek között. Szabadságra vezet el a gyászom. Mint aki már meghalt, és aki így kezdett igazán élni. Az életem a halál után élt életté válik. Semminek nincsen akkora súlya már, nincs akkora jelentősége, mint korábban, és mégis épp így válnak jelentőssé azok a dolgok és személyek, amelyek valóban jelentősek, és jelentéktelenné a jelentéktelenek. Önmagam meghalása és feltámadása jelentést ad az életnek számomra. Örök, kiteljesedő jelentést. A folyamatba helyezett haldoklásomat felváltja az örökké tartó életre kelésem.

Gyermeklélektan

Small worried girl

Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Avagy, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyerekek, nem mentek be az Isten országába. Az Isten országa pedig igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. Isten országa nagyon mai nyelvre lefordítva: az Isten befolyása alatt élt élet. Ez nem egy hely, hanem egy állapot, az életem folyamatának a színtere, egy lélektani színtér, egy lélektani ország. Ez az ország kiteljesedőben van, és valamilyen formában mindannyian, akik beléptünk ebbe az országba, ebbe a kiteljesedő felhőtlenségbe haladunk. Viszont ez az előre haladás lélektanilag egyben egy, a forráshoz történő visszatalálás is. A gyermekiség útja vezet el az Isten országába. Szörnyű gyerekkorom volt, és emlékszem, hogy egyre inkább azt vártam, hogy felnőjek már végre és szabad legyek. Akkor nem tudtam ezt ilyen jól megfogalmazni, de ez azt jelentette, hogy azt csinálhassam, amit a szüleim csinálnak. Iszonyú nagy ellentmondás, mert mindeközben tökre tisztában voltam azzal, hogy a gyerekkorom azért olyan pokoli, mert a szüleim azt csinálják, amit. Talán a kiszolgáltatottság érzése előli menekülésként vágyakoztam a felnőttségre, mert úgy tűnt, ha az ember felnőtt, már nincs kiszolgáltatva másoknak. Nem láttam akkor, hogy a szüleim milyen mértékben kiszolgáltatottak egymásnak. És hogy egész életünk folyamán megmaradhat ez a kiszolgáltatottság-érzés. A gyerekszerep. Van egy olyan pszichológiai narratíva, ami szédületesen uralma alatt tartja a pszichológiai gondolkodást az emberről, és ez a narratíva arról szól, hogy a boldogság útja a gyerekkorban található, és a gyermek és az anya közötti kötődésben. Ez a narratíva arról beszél, hogy ha a gyerekkoromban biztonságosan kötődtem édesanyámhoz, és a szüleimtől megkaptam mindent, amire szükségem volt a fejlődéshez, ha annak tükröztek vissza, aki valóban vagyok és nem használtak saját szükségleteik kielégítésére, akkor egészséges felnőtté válok, aki boldog lesz. Ez a narratíva nekem két okból is iszonyú korlátozónak és kirekesztőnek tűnik. Az egyik a predestinációs jelleg, ami azt jelenti, hogy ha én egy olyan családba születtem, ahol nem kaptam meg mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy egészséges, és ennél fogva boldog felnőtt lehessek, akkor megszívtam. Tehát nincs választásom, ezt dobta a gép. Vannak srácok, akiknek megadatott a boldog élet, mert ők egy jó családba születtek, és vannak srácok, akik megszívták, és még csak nem is tehetnek róla. Nekik marad az elfuserált, transzgenerációs trauma-áthagyományozás. Tehát, ez a narratíva arról szól, hogy már akkor eldőlt, hogy ugyanolyan életet fogok élni, mint a szüleim, amikor megfogantam anyám méhében. Idétlen, esetlen módon próbál a pszichológia ezen szépíteni, de a lényegen ez mit sem változtat, történetesen azon, hogy minden ott dől el, hogy milyen az a család, amibe beleszületünk. Na de van itt egy másik oldal is, és ez a kirekesztés. A gazdagabb, vagy képzettebb társadalmi rétegekbe tartozók messze jobb esélyekkel indulnak, mint azok, akik alkoholfüggő vagy bármilyen más függőségektől terhelt családokba születtek, ahol a szülők mit sem tudtak a visszatükrözésről, vagy az identitásfejlődésről, a pszichológiai elméletekről, hanem valóban transzgenerációs módon adták tovább azt, amit ők is kaptak, a családi eszköztárából merítettek. Egy szemétdombra szültek, de ők is kikészültek – énekli a Tankcsapda, és én tökre értem ezt a sort. Hogy egy, már a családunk által előre megírt életre születtünk. Ez nekem nem túl liberális, és én egészen más módon vagyok liberális. Nekem ez kirekesztő és szűk látókörű. Ez nem az a liberalizmus, amivel a pszichológiát gyakran vádoljuk. Egyre jobban az az érzésem, hogy ez a narratíva semmiben sem különbözik attól a vallásos, fundamentalista szemléletmódtól, amiben az embereket jókra és rosszakra osztjuk, és magunkat a jók közé soroljuk. Nem vagyok fundamentalista, gyűlölöm a fundamentalizmust. Nem azokat, akik fundamentalisták, hanem magát a fundamentalizmust. Gyűlölöm, mert a fundementalizmusban nincsen választás. A fundamentalizmusban egy szemétdobra szültek, és kész. Én Isten liberalizmusában hiszek.

Az igazság szabadokká tesz titeket. A pszichológiának sok olyan irányzata is van, ami túllép a szülők istenítésén, és így kerül az előtérbe a pszichológiai születés. Vagy a személyiség születése, ami szorosan kapcsolódik a szülőkről való érzelmi, vagy pszichológiai értelemben vett leváláshoz. Amíg a család adja az identitáskeretet, abban az „isten” is csupán a szüleim transzcendens leképződése. Ez a gyökere az emberszabású vallásnak. De Isten nem a bántalmazó, önző, kicsinyes szüleim. És a jóságos, körülöttem forgó, nekem mindent megadó, önmagukat az én oltáromon feláldozó, engem istenítő szüleim sem az Isten. Isten egészen más. És ennek az egészen más Istenek a megismerése vezet el engem oda, hogy én egészen más vagyok, mint a szüleim. Hogy hogyan és miért jutunk el ide, és mások miért nem, vagy miért csak később, ez misztérium, de egy biztos: a szülők vagy önmagunk istenítéséből, tehát a megtanult identitásból mindig egy krízis kezd el kivezetni, amiben feladom, hogy a szüleimtől megtanult módon oldjam meg a problémáimat, szóval egy ilyen krízis kezd el kiemelni a szüleim által nekem szánt életből. Szükség néktek felülről, vagy Lélektől születnetek – mondja Jézus az öreg Nikodémusnak. Ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az. Hogy van itt egy második születés, és ezt nevezi a modern pszichológia pszichológiai születésnek. Persze, ezt is elsőként a gyermek harmadik évére teszi, de a valóságban ezek a krízisek addig ismétlődnek az életünkben, míg meg nem oldjuk őket. A fundamentalista szemléletmóddal az a gond, hogy nem veszi figyelembe az ember belső világát, vagy azt valami erendendően bűnös és legyőzendő dolognak tartja, pedig nem az. A pszichológiai születés, ami egy lélektani folyamat részeként zajlik le az emberben egy krízis által kiváltottan, a gyermeki önmagunk, a gyermeki perspektívánk újra-megtalálását jelenti, és ebben a folyamatban egy spirituális gyermekiség válik identitásunkká. Krisztusban Isten gyermekei vagyunk. A Fiúban. Ezeket a megfogalmazásokat használja a Biblia. De ahhoz, hogy ez a szimbolikus megfogalmazás számomra valósággá legyen, radikálisan át kell alakulnia az Istenről alkotott képemnek. Ez a szüleim mítosztalanítását eredményezi. Logikus, hogy egy Isten nélküli viszonylatban a szülők lesznek az Isten. Megfigyeljük, hogy a gyerek isteníti a szüleit, és megfigyeljük, hogy a szülő Isteníti a gyerekét, de ha nem hisszük, hogy ez azért van így, mert arra lettünk teremtve, hogy imádjunk egy Istent, akkor azt próbáljuk megtanítani egymásnak, hogy hogyan legyünk jó „istenek” egymás számára. De van Isten. És Isten egészen más, mint a szüleim, vagy mint én, aki szüleim lenyomata vagyok. Akik lenyomták a torkomon önmagukat. A tanult identitás levetkőzése a pszichológiai születés. Ezt a Biblia újjászületésnek nevezi. Vagy felülről való születésnek. Istentől való születésnek. Ebben a folyamatban én egy új gyermekiséget találok. És ez a gyermekiség saját igazi gyermekiségem újramegtalálását is jelenti. Levetkőzni a szüleimtől tanult önértelmezésémet, énképemet és identitásomat, és megtalálni az Isten által nekem adott, bennem magként ott szunnyadó önmagamat.

Az igazság szabadokká tesz titeket. Az igazság Jézus, az isteni gyermek. Gyermeki önmagunk megtalálása vezet el Istenhez, aki egészen más. És így lehetek én is egészen más. Idegenszerűen más. Isten fia vagyok.