Apám olvasatai

cb021650351365.58ceaf700da24

Apámat a szöveg érdekelte. A szöveg, és a szöveg értelmezése. Apám tagadta a jelentés egyedül-való voltát. Azaz, hogy egy szövegnek van önmagában vett jelentése. Hogy a szöveg értelmezője kívül maradhat a szöveg értelmén. Apám tanított meg arra, hogy egy szövegnek a jelentése jelentéstulajdonítás. Azaz, hogy számomra mit jelent, jelentőséggel bír. Amit apám tanított, meghatározó volt a Biblia szövegéhez való viszonyomra, de nagyon féltem ezt még magamnak is bevallani. Mert engem arra tanítottak, hogy „az ige beszél”. De én nagyon hamar megértettem, hogy az „az ige” mindig nagyon hasonlított arra, aki beszélt. Az ige testet-öltése ebben az értelemben az igehirdető volt. Hamar rádöbbentem arra, hogy az igehirdetés mindig elválaszthatatlan az igehirdető személyétől, helyzetétől, kulturális beágyazottságától. De engem nem erre tanítottak. Arra tanítottak, hogy „az igének” egyetlen helyes értelmezése van, és ezt a helyes értelmezést csupán jól meg kell tanulnunk ahhoz, hogy „az ige beszéljen”. Ezt a szemléletmódot igeteológiának is nevezhetjük. Sok nagyon fontos hozadéka mellett ez a teológia mégis azt az illúziót ülteti el az emberben, hogy amikor az „igére” alapozunk valamit, és azzal azok, akik hallgatják, egyetértenek, az mindig, minden esetben az egyetlen helyes értelmezés. És minden értelmezés, ami nem egyezik ezzel az egyetlen helyesnek elfogadott értelmezéssel, helytelen.  Apám azt mondta, hogy olvasatok vannak. És én már rég egyetértettem apámmal. Én hallottam „az igét” össze-vissza beszélni. Hallottam az „igét” bort inni és vizet prédikálni. Láttam „az igét” kollaborálni egyik rendszerrel, majd a másik rendszerrel is. Nagyon is láttam a személyt „az ige” mögött. Mert mindig mögötte van a személy. Nem apám az egyetlen, aki az olvasatra hívja fel a figyelmünket. És ha az írás értelmezésének a történetét ismerjük, tudjuk, hogy mielőtt az igeteológia megszületett volna, tengernyi értelmezés született már az Egyházban. Felvilágosodásbeli naivitás azt feltételezni, hogy a történelem egy pontján, néhány teológus vagy gondolkodó rájött az Írás egyetlen és tévedhetetlen értelmére. Ez az értelmezés épp annyira helytálló, mint más értelmezések, és épp annyira nem is. Töredékes az ismeretünk. Azt hiszem, hogy amikor azt feltételezzük, hogy értelmezéseink nem töredékesek, elfelejtjük saját ember-voltunkat, történelembe ágyazottságunkat, hogy én is jövök valahonnan, és tartok valahová, nagyon is behatárolnak azok a kulturális hatások, amelyekben élek és felnőttem, a történelmi helyzetem, a műveltségem, de még a nemem is.

Apám nem vitázott az igeteológiával. Őt nem is érdekelte a teológia. Abban az értelemben biztosan nem, ahogyan engem. Ez inkább bennem eredményezett konfliktust. Mert igazat adtam apámnak. Mert megértettem, hogy apámnak igaza van. És megértettem, hogy ezer évek óta értelmezték a hit keretében az emberek mindazt, ami a Szent Iratokban található, és nem feltételezhetem azt, hogy néhány értelmezést önkényesen kiválasztva tudhatom, hogy mi az Írás egyetlen és vitathatatlan értelmezése. Ez megértési folyamat. Maga az Egyház egésze is időről időre nagy vitát folytatott arról, hogy mit hogyan kell értenünk. A megértésben ezredévek vannak. Nem velünk kezdődött a megértés. A Biblia szövegein belül is zajlott, ami több ezer évet ölel fel, és az egyház történetében is zajlott, és ma is zajlik.

Ez azt is jelenti, hogy mindig van mit megértenünk. Megérteni a szöveg jelentését. Egyre mélyebben vagy összetettebben. Apám segített rádöbbennem saját megértésem folyamatának a felismerésére is. Hogy én is értelmezem valahogyan mindazt, amit előttem már sokan mások. És értelmezéseim legalább annyira kötődnek saját jól körbehatárolható életemhez, mint azok értelmezéseihez, akik több száz, vagy ezer évek óta előttem éltek. És apám segített eljutni az Írás tőlem nem elvonatkoztatott üzenetéig. A személyes megértésig.

El is felejtettem, milyen sokat tanultam apámtól.

Köszi, apu.

Apám vallomásai

9e74f928025671.55e4cf4b493e3

Apám ellentmondásos személyiség volt. Sokféle utat kipróbált. A keresztény hitre térése előtt más vallási irányzatok híve volt. Hódolt a testi élvezeteknek, hedonista örömöknek. Apám apja nem volt keresztény, de az anyja igen. Apám anyja sok évig imádkozott fia jobb útra téréséért. Arról nem tudni, hogy végül elégedett volt-e az eredménnyel. Az anyák nem mindig úgy gondolják el fiaik jobb útra térést, mint azt a fiaik teszik végül. Azt hiszem, ez a dolgok egészséges folyásához tartozik. Apám elkövette a hibáit. Megtette a vargabetűit. Nem volt már fiatal, amikor a keresztény hit foglalkoztatni kezdte. Sokat látott, sokat tapasztalt az élet sok oldalát ismerő ember volt apám. Mindig irigyeltem őt. Nem volt egy hitben nevelkedett ember. Legalábbis semmiképpen nem hasonlított rám, akiben anyám jó fiaként a lázadás minden formája bűntudatot keltett. Apám kipróbálta az életet. Kipróbálta magát az életben. Mindent kipróbált. Apám nem született szentnek. Talán soha nem is törekedett erre, végül mégis szent lett belőle. Azt hiszem, az igazi szentek mindig bűnösebbek, mint azok, akik szentségre törekszenek, ezért elkerülik a bűnöket. Mert a bűnök elkerülhetetlenek. A bűnök csak letagadhatók. Apám nem tudta letagadni bűneit, mert megélte őket. Kiélte. Szembesítette magát azzal, amit a keresztény hagyomány bűnnek nevez. Ezért apám sokat foglalkozott a bűn, vagy a világban lévő rossz kérdésével. Részben apámtól tanultam, hogy mit is jelent az eredendő, vagy áteredő bűn. És amit apám az eredendő bűnről tanított nekem, minden embernek kötelezően megértésre ajánlanám, aki úgy dönt, gyereket szeretne nevelni. Apám arról beszélt, hogy bűneink oka az őseinkben keresendő. Hogy a bűn apáról fiúra ered át. Így apám kezdte megérttetni velem, nagyon korán, hogy ha a szülők épp olyan bűnös emberek, mint a gyerekeik, akkor hogyan taníthatnának a jóra, hiszen maguk is épp abban a világban élnek, amiben én is. Persze, a gyerekeknek szükségük van tanításra, nevelésre, útmutatásra, irányításra. De szükségszerűen szembesülnünk kell szüleink bűneivel, amikor belépünk a felnőtt korba. Így szembesülünk a sajátjainkkal is. És bűneink összetettségével.

Apám nem volt egy olcsó ember.

Rendszerben gondolkodott.

Viszont nem értettem egyet apámmal abban, hogy a keresztényeket és a nem-keresztényeket szigorúan kettéválasztotta. És így jó és rossz harcaként mutatta be a keresztény hitet. Ez pedig azt jelenti, hogy apám azt feltételezte, hogy aki keresztény, jó, aki nem keresztény, rossz. Vagy lehet, hogy néha tesz jó dolgokat, de az csak véletlen, vagy a kegyelem munkája; és aki keresztény, jó ember, aki néha tesz rossz dolgokat, de az csak a véletlen műve, vagy elbukás. Apám egy olyan helyzetben beszélt minderről, amiben talán ez érthető is. Az egész társadalom veszélyben volt. Idegen kultúra fenyegette a társadalmat, amiben apám szeretett volna mindenkit megnyerni a keresztény hit számára. De apám a keresztények ilyen idealizálása miatt a történelem folyamán sokszor adott legitimációs alapot az egyháznak, mint társadalmi intézménynek ahhoz, hogy önmagát Isten tévedhetetlen üzenetének hordozójaként értelmezze, és Jézus nevében úgy bánjon az emberekkel, ahogyan Jézus soha sem tette volna. Hiszen ha a keresztények jók, akkor a keresztények tettei is jók. Nem lehetnek rosszak. Azt mondanám, hogy apám meglehetősen nagyvonalúan bánt a keresztények jellemével. És nagyvonalúan jogalapot adott sok ember meggyilkolásához is.

Ugyanakkor apám Vallomásaiban egy olyan utat mutatott az Istennel való kapcsolatot tekintve, ami nagy hatással volt az én Istennel való kapcsolatom fejlődésére is. Ez az út pedig a beszélgetés, vagy párbeszéd útja. Dialógus. Azt hiszem, apám volt az első olyan teológus, aki Isten és önmagunk megismerését szorosan összefüggőnek érezte. Megismerni belső világomból mindazt, amit nem ismertem. A két megismerési út szoros összekapcsolódását láttam apámnál. És ezt én magam is bejártam. Hálás vagyok apámnak, hogy megosztotta velem is a vallomásait, nem csak Istennel.

Apám elveszett hite

72db5f44570187.5816e39663789

Apám egy fiktív személy volt. Egy regényhős. Még csak nem is egy főszereplő, csupán a regénynek egy részében játszott főszerepet. Apám egy presbiteriánus lelkész volt. Apámnak volt egy naiv hite Istenről, ami nem bírta ki a kétely szakaszát, és apám hite elveszett a kételyben. A tudomány fejlődése vezette el apámat oda, hogy Isten nem létezik. Bebizonyították neki. És apám elhitte. Ezután tudományos enciklopédiák árusításával kereste tovább a kenyerét. Megrendítő volt látni apámat, ahogyan szembefordult mindazzal, ami korábban számára fontos volt. De nagyon sokat tanultam apám esetéből. Mert apám számára a vallás is egy enciklopédia volt. Épp annyira tudományosan közelített a valláshoz, mint a tudományhoz. Naiv hittel. A naiv hit azt jelenti, hogy azt feltételezem, hogy az igazság vagy-vagy kérdése. És nagyon gyakori az apámhoz hasonló embereknél, hogy fanatikus keresztényből fanatikus ateistává válnak. Vagy agnosztikussá. Mert az igazság vagy-vagy kérdése. És a hit valami igaznak elfogadása. És amit igaznak elfogadok, az vitathatatlanul igaz. Megkérdőjelezhetetlen. Vagy igaz, vagy nem igaz. Ha nem igaz, egy másik igazságot keresek, amiben feltétel nélkül hihetek. Apámhoz hasonló emberekkel találkoztam sokszor életem folyamán. Olyan emberekkel, akiknek a hite csupán a darwinizmus kritikájára épült. Hogy nem a majmokból lettünk. Apámnak gyermekkori hite volt. És apám, amikor elveszett a hite, a tudományban is gyermeki módon hitt. Feltétel nélkül. Értsétek jól, a hit mindig magába foglal valami gyermeki bizalmat azzal szemben, amiben hisz. De apám ezt nem tudta. Apám azt hitte, a hit tudományosan alátámasztott, megkérdőjelezhetetlen igazság kérdése. Ez lényegében a fanatizmus.

Amikor még nem haladtam át a kétely szakaszán, az igazságot azonosítom saját igazságommal, tehát önmagammal, így én magam voltam az igazság mércéje. Sok ilyen embert ismerek. Az apámhoz hasonló emberek képtelenek elfogadni, hogy egyszerre több embernek lehet igaza, és képtelenek saját igazságukat, azt, amiben hisznek, kritika alá vonni, vagy vitathatóvá tenni. Ez a valódi bizonyosság hiányát jelzi. Apám a szemem láttára veszítette el a hitét, és ekkoriban az én hitem is elveszett. Számomra ebben a helyzetben egyetlen mondat jelentett kapaszkodót, hogy azt mondja Isten: én vagyok. Én nem tudtam ebben akkor hinni. Nem tudtam hinni Istenben. De sokat jelentett számomra, hogy ezt mondta nekem. A kétely szakaszában Isten egy korábban ismeretlen arcát ismertem meg. Egy olyan Istenét, aki képes szeretni annak ellenére is, hogy én nem csak a szeretetében kételkedtem, hanem egyáltalán a létezésében is. Isten hite bennem nem ingott meg. Életem egyik legnehezebb életszakasza volt. Féltem, hogy velem is az történik, ami apámmal. Azt hiszem, akkoriban agnosztikus lettem volna, vagy simán humanista. Nem sokon múlott, hogy otthagyjam az egyetemet, és valami mást kezdjek az életemmel. Ma már nagyon hálás vagyok azért a szakaszért. A hitem azóta is sokszor megingott, de soha nem olyan mélyen, mint akkor. Mert akkor elveszett. Én is elvesztem. De ez a szakasz nekem nyitottságot hozott. Egyre nagyobb nyitottságot. És egyszerre bátor kritikát is a saját hitemet illetően, de akár a tudományban vetett naiv hit kérdésében is. Mert fanatikusan és naivan nem csak Istenben lehet hinni, hanem bármiben. Minden hit fanatikus, ami az abszolút igazság birtokosaként mutatkozik meg. Ami kizár minden más hitet. Ebben a szakaszban értettem meg, hogy a hitnek van egy objektív része, de van egy szubjektív is. Miközben Isten számomra nem létezett, mert én nem tudta hinni benne, Isten mégis ezt mondta, hogy én vagyok. Ezt el tudtam fogadni igaznak. Hogy Isten attól függetlenül, hogy hiszek-e benne, vagy sem, létezhet.

Átléptem ezen a szakaszon, de olyan volt végigmenni rajta, mint Dánielnek és barátainak a tüzes kemencében. Viszont Isten ott is velük volt. Velem is.