Normarendszer

a13f2134468827.56d1cd7e4b802

„Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” A felnőtté válás útján az egyik, ha nem a legnagyobb kihívás, kialakítani egy saját normarendszert, ami ráadásul kompatibilis a társadalom, vagy a többi ember normarendszerével, de ha valóban felnőtt vagyok, valami pluszt, valami többletet is hozzáad ahhoz, amit a többi ember normálisnak fogad el. Mindenkinek van normarendszere, de nem mindenki tudja, hogy az, ami alapján ő valamit jónak vagy rossznak tart, az a saját normarendszeréről árulkodik, és nem arról, amiről azt mondja, ez jó, vagy ez rossz. Teljesen mindegy, hogy az ember végül is tiszta lapként születik, vagy benne van egy előre-gyártott normarendszer a születésétől kezdve, az teljesen biztos, hogy az ember mire felnőtté válik, egy komplex normarendszert tudhat a magáénak. A kérdés nem a normarendszer megléte vagy hiánya, hanem az, hogy tudatában vagyok-e a saját normarendszeremnek. C. S. Lewis, Keresztény vagyok című könyvét, amiben nem-keresztényeknek foglalja össze a kereszténység üzenetét, ezzel a gondolattal kezdi, hogy mindenkinek van egy saját erkölcse, vagy erkölcsi érzéke, és valami alapján egyes dolgokat jónak, másokat rossznak tartunk. Még a nagyon elvakult erkölcsi relativizmus is egy igen szigorú normarendszerre épül: én, aki azt állítom, jó és rossz különválasztása helytelen, vagy nem normális, kinyilvánítok egy normalitást, ami szerint a jó az, hogy semmi sem jó vagy rossz, a rossz pedig az, hogy van, ami jó vagy rossz. Nincs erkölcstelenség abban az értelemben, hogy ne lenne minden ember tette mögött egy nagyon is komplex normarendszer. Amikor valaki erkölcstelenül él vagy cselekszik, az az adott személy számára egy összetett belső normarendszer alapján erkölcsös. Mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében Raszkolnyikov. Erkölcstelen tettét, amire a társadalom joggal mondja, hogy rossz, egy nagyon magasztos erkölcsi állítással támasztja alá, amiben az általa megölt öregasszonyt a szegények kizsákmányolójának nevezi, és magát, aki elveszi a pénzét, a szegények jótevőjének. A kérdés nem az, hogy van-e jó és rossz, hanem az, hogy miért nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között. És hogy ez az állítás, miszerint nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között, miért igaz, és miért nem áll meg ott a történet, hogy minden jó, vagy minden rossz? Nincsen normarendszer nélküli gondolkodás. Állítólag a börtönökben a legtöbben meg vannak győződve arról, hogy ők tévedésből kerültek oda, és ártatlanok. Az ember, amikor rosszat cselekszik, nem érti, miért rossz a cselekedete, mert a cselekedete mögött van egy normarendszer, ami a cselekedetét jónak minősíti. Ezért iszonyúan komplex a bűnről való tanítása a Bibliának. Az ember nem érti, hogy miért mondja azt Isten, hogy minden ember vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének. És itt különösen hangsúlyos a minden szó. A minden ember vétkének a megértése és átélése, ennek az átérzése, és így a kegyelem elfogadása, az evangélium elfogadása csak a saját vétkem felismerése által lehetséges. Könnyebb azt mondani, minden ember bűnös, és közben csendben belül rettegni, hogy kiderül, én is, mint eljutni addig a pontig, amikor átélem saját bűnösségemet teljes valójában, és akkor azt is megértem, hogy mennyire rosszul gondolkodtam eddig arról, hogy mit is jelent az, hogy „rossz vagyok”. Bűnösök közt első vagyok én – azt jelenti, hogy saját bűnösségem átélésének az útján értem meg, hogy mit jelent az, hogy minden ember vétkezett. A saját magamtól elvonatkoztatott erkölcsi ítélettétel szükségképpen önfelmentés, mert a normarendszerünk keze saját maga felé hajlik.

Az ítélkezés egy próbálkozás arra, hogy kivonjam magam a minden ember felett kimondott isteni ítélettétel hatálya alól. Én, aki azt mondom, minden ember bűnös, és közben magamat nem veszem bele a minden emberbe, vagy aki azt mondom, minden ember jó, és közben magamat nem veszem bele az ítélettételembe, lényegében kizárom magamat a kegyelem ajándékából. Mintha rejtetten én lennék Isten. Tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz, és ettől olyanok lesztek, mint Isten. Az ítélkezés Isten szerepébe történő elrejtőzés. De az ember nem Isten, és ezért retteg, hogy ez kiderül. Amikor az embereket jókra és rosszakra osztom, és közben magamat elrejtem egy képzelt objektivitás mögé, kizárom magam az emberi sorsközösségből, kívülállóvá teszem magam. Elszigetelődöm. Mert nincs a világon erősebb sorsközösség, mint azonosulni az emberiséggel. Részévé válni az emberi bűnösségnek. Magamat odatenni, ahol eddig nem voltam. Kilépni a bűntelenség álarca mögül. Az igazság szabadokká tesz titeket – mondja Jézus –, és az igazság az, hogy minden ember vétkezett, és a minden embernek a része vagyok én is. Ez az elvonatkoztatott teológiai ítélettétel akkor válik számomra személyessé, amikor azt mondom: vétkeztem, és nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek. Ez az első lépés a hazavezető úton. Ezt jelenti Pál apostol mondata: bűnösök közt első vagyok én. Mert a bűntelenség látszatának a fenntartása valami irtózatosan nagy teher, amiben az ember belül végig attól retteg, hogy kiderül, nem bűntelen. De míg nem jutok el saját bűnösségem teljességének az elfogadásáig, megvallásáig, nem lehetek szabad, mert aki bűntelennek hazudja magát, az fél a saját magát érintő igazságtól. A félelem abból fakad, ami a normarendszeremben van jóról és rosszról. Hogy az embereket jókra és rosszakra osztom. És így saját magamat is. Magamról is így gondolkodom: én vagy jó vagyok, vagy rossz. Ez egy ilyen vagy-vagy erkölcs. Ha kiderül, nem vagyok jó, akkor rossz vagyok. De ez egy hamis emberi erkölcs, Isten erkölcse (ha lehet így nevezni) egészen más. Istennél nincsenek jó és rossz emberek. És én sem jó vagy rossz vagyok a szemében, mert Isten erkölcse nem bipoláris. Minden ember vétkezett, és Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy ha valaki hisz benne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen. A bűntelenség látszatának kényszeres fenntartása rabság, magának a bűnösségnek a lényege. Mert míg nem tudok alászállni a bűnösségben való közösségvállalásig, addig elszigeteltként élek. Külső sötétségben, sírva és fogcsikorgatva. A bűnösség egyetemessége a legnagyobb sorsközösség. És bűnösségem beismerése, elfogadása, átélése nyitja meg előttem a kegyelem ajtaját, ami Isten elfogadásához vezet. Már nem kell többé megfelelnem, bizonyítanom, fogcsikorgatva, fogakat összeszorítva, kényszeresen bizonyítani, hogy méltó vagyok arra, hogy elfogadjanak. Az ember normarendszere a feje tetején áll. Az evangélium a talpára állítja a fejére-állt normarendszerünket. Az ember bűnösségével együtt lehet igaz. Saját „rossz” voltom elfogadása tesz „jóvá”. A legnagyobb szenvedést a világban a jóság illúziójának kényszeres fenntartásával okozzuk a számunkra fontos embereknek. Jó apák, jó anyák, jó férjek, jó feleségek, jó lelkészek, és jó emberek szeretnénk lenni, és kényszeres „jóságunkkal” „rossznak” nevezzük azt, aki nem nevez bennünket „jónak”. A feltétel nélküli szeretetnek nincsen feltétele. De ahhoz, hogy elfogadhassam, el kell engednem a kényszeremet, hogy jónak kell lennem, hogy szerethessenek. Bevallani a kisfiamnak (aki már lehet, hogy nem is olyan kicsi), hogy hibáztam, beismerő vallomást tenni a feleségemnek, bevallani a gyengeségeimet és az ember-oldalamat mutatni lelkészként, elmondani a férjemnek a félelmeimet és az ebből fakadó tetteim jelentését, az mind-mind kilépés a bűntelenség kényszeres fenntartásának a börtönéből.

Mert Istennek is van egy normarendszere, és Isten normarendszere az igazság, és az igazság valóban szabaddá tesz. Semmi nem tesz szabadabbá, mint az igazság magamat illetően. Hogy nem vagyok az, akinek mutattam magam, de nem is kell annak lennem, már soha többé nem kell megjátszanom magam, és ha olykor ismét megjátszom magam, az sem baj, ettől nem leszek újra „rossz”, csak konstatálhatom, hogy már megint a régi berögződéseim szerint viselkedem. Szabad vagyok arra, hogy bűnös legyek, egy a bűnös emberek tömegében. De egy, akit feltétel nélkül szeretnek. Már nem kell megfelelnem. Már hazajöhetek. Már elfogadtam, hogy mindig veled voltam, és mindened az enyém. Mindig veled voltam, és elhihetem, és hogy mindenem a tiéd. Hogy te pontosan tudod, ki vagyok, és nem kell eljátszanom, hogy valaki más vagyok. Lehetek csak simán önmagam. Bármit is jelentsen ez épp most. Nem kell ítélkeznem magam fölött. És furcsa módon saját normarendszerünk megváltozása nem csak saját magunk fölötti ítélettételeink megváltozását hozza magával, hanem a többiek felettit is. Már lemondok önmagam elítéléséről, már lemondok a félelmeimről és a tökéletesség kényszeres hajszolásáról. Már átélem a szabadságot. Hogy ő tudja, mi a jó és mi a rossz. És ő nem várja el tőlem azt a tökéletességet, amit én magamtól és mindenki mástól is elvártam. Ő ismeri a sérelmeimet, a fájdalmaimat, a veszteségeimet, az érzéseimet, a történetemet, a gyászomat, a sebeimet, de nála ennél több vagyok. Nála én én vagyok. A maximális elfogadás a fiúban, aki által ő az apám lesz. Egy apa, akire mindig vágytam. Egy apa, aki nem akar „jó embert faragni” belőlem, csak szeret, és ebben a szeretetben szabadon leszek hozzá hasonló dicsőségről dicsőségre.

Szemészet

b2f5a429078719.55e0adc71919d

Képmutató, vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, akkor majd jól fogsz látni, hogy kivedd atyádfia szeméből a szálkát – mondja Jézus a hegyi beszédben az ítélkezésről szólva. Az ítélkezésnek fordított szót így is lehet érteni: ítéletet alkotni valamiről, megítélés, ítéletalkotás, bírálat, bíráskodás, kritizálás, kritika megfogalmazása, előítélet. A helyzet egy bírósági tárgyaláshoz hasonlít, ahol én, aki ítélkezem, egy személyben vagyok a vádló és a bíró is. Egyfajta rögtönítélő bíróság. Nyilvános lincselés. Megítélés kérdése. Jézus egy nagyon kézenfekvő alapigazságot fogalmaz meg az emberi viszonyok tekintetében, amit a modern pszichológia projekciónak, vagy kivetítésnek nevez. Van bennem valami, amit magamban elfogadhatatlannak ítélek, és ezt rávetítem valakire, aki természetesen alkalmas erre, mert megtalálható benne (is) az, amit magamban kifogásolok vagy elítélek, és így benne elítélem saját magamat is. De ha őt elítélem, én mégis valamilyen módon megmenekülök. Csak azt vagyok képes felismerni másokban, amiről saját magamban van valamilyenfajta ismeretem, még ha ez az ismeret elfojtott formában is van meg bennem. Minden, ami zavar a világban, valójában saját magamban zavar. Minden, ami probléma számomra a világgal, az az én problémám, következésképpen a probléma nem az, amit a másikban látok, hanem az, hogy ezzel nekem problémám van. Minél több dolog zavar az emberekben, annál több problémám van saját magammal. A problémám én vagyok. De nem abban az értelemben, hogy én egy probléma vagyok. Ez az önfelcímkézés ugyanannak a problémának a része. A megfejtés nem az, hogy a másik helyett saját magamat ítélem el, hanem sokkal inkább az, hogy tulajdonképpen miért is ítélek én el valamit. Miért ítélkezem, ki az, akinek a szavait visszahallom a saját ítélettételeimben. Valaki ítélkezett felettem, és én, ha nem azonosultam ezzel az ítélkező személlyel, akkor önmagamat ítélem el, vagy magamra veszem mások rólam mondott ítéletét, vagy másokat fogok elítélni, és megpróbálom ezáltal felmenteni magamat. Hogy mi az, ami számomra ítéletre méltó, és „rossz”, vagy „elfogadhatatlan”, vagy „nem helyes”, vagy „gáz”, „undorító” vagy „erkölcstelen”, az jórészt rólam szól, és nem arról, amit annak ítélek. A megfejtés a saját ítéleteimre történő rákérdezésben rejtezik. Mi a bajom nekem azzal, amit elítélek a másikban?

Az ítélkezés mögött általában félelem húzódik. Elhatárolódunk attól, amitől saját magunkban félünk. Külsővé tesszük azt, ami valójában bennünk van. Nagyon érzékletes a Jézus által használt kép. Nem azt mondja, hogy mindkettőnk szemében van szálka, és ha majd ha a saját szememből kiveszem a szálkát, akkor a tiédből is kivehetem. Mert a projekcióink sohasem így működnek. Igazság szerint nagyon kis mértékben ismerjük a másikat, és ha én annyira meggyőzően tudok beszélni egy bizonyos gondolkodásmódról, viselkedésről, társadalmi csoportról, vagy személyről, mintha saját magamról beszélnék, akkor általában saját magamról beszélek. Akiről beszélek, én vagyok; amit kivetítek arra a másikra, akiben valamit felfedeztem saját magamból. A világ számomra olyan, amilyennek látom, és amikor már minden probléma számomra a világban, akkor egyre valószínűbb számomra is, hogy valójában az igazi probléma az, hogy nekem mindennel problémám van. A gerenda ugyan az én szememben van, de ebből csupán egy szálkányit látok meg a másikban. Ez nem jelenti azt, hogy a világ és az emberek hibátlanok, hogy az ítéleteinknek nem lehetnek valós alapjai, de a helyzet az, hogy egyetlen ember van, akin képes vagyok változtatni, és rajta változtatnom felelősség is: ez az ember pedig én vagyok. A történet egyszerű: ha szembenézek magamban azzal, ami a másikban zavar, és már nem fog zavarni magamban az, ami eddig a másikban zavart  –  már a másikban sem fog zavarni. Sokszor mély együttérzésre van szükségem saját magammal ahhoz, hogy amit elutasítok magamban és elítélek, azt elfogadjam. Saját magammal szembeni empátia. Csak azt vagyok képes adni másoknak, amit magamnak is képes vagyok megadni. Ha képes vagyok empatikus lenni magammal abban, amit eddig elutasítottam vagy rossznak ítéltem magamban – lehetséges, hogy teljes önmagamat – , ezt az empátiát képes leszek megadni egy másik embernek is. Ha ez az empátia hiányzik saját magam viszonylatában, kizárt, hogy képes legyek igazi empátiára mások viszonylatában. Én is kapom valahonnan az empátiára a mintát. Ennek a forrása pedig Isten és a közösség. Persze, nem mindegy, hogy milyen „isten” és milyen „közösség”. Ha az „isten”, akiben hiszek, egy ítélkező „isten”, aki ugyanazt csinálja velem, amit én az emberekkel, akkor ez az „isten” nem fog nekem empátiát adni. Én csak azt fogom továbbadni, amit tőle kapok. Az ítélkező „istenhez” társul az „ítélkező” közösség, olyan emberek társasága, akikkel kölcsönösen elítéljük egymást és másokat is. Általában inkább másokat, de ha épp nincs senki, aki felett ítélkezhetnénk, akkor egymás felett ítélkezünk. Szálka-keresés folyamatban. Ez egy figyelemelterelő hadművelet is egyben, mert az ítélkezés által meghatározott világban a legnagyobb félelem az, hogy kiderül, hogy én is elítélhető vagyok. Amikor másokat ítélek el, elterelem saját magamról a gyanút. Nem lehet bennem semmi rossz, mert akkor engem is elítélnek. Ez a viszonyulási mód nem ismeri az empátiát, de a szeretetet sem, ami feltétel nélkül elfogad. Az ítélkezés dinamikájában nincsenek tökéletlenek, mindenki a tökéletesség álarca mögé bújva ítéli el a másokban felfedezni vélt tökéletlenséget. Minden, ami rossz, a másikban van. Ez a „mások” egy végtelenségig folytatható felsorolás, gyakorlatilag bármi lehet a „másik”. A világról alkotott képünket és a világ viszonylatában megfogalmazott önértelmezésünket a családunkból hozzuk. A gyermek elsődleges és alapjaiban meghatározó világa a család. Ha a családban a szülők kritikusak és ítélkezők voltak, akkor a gyerek vagy elfogadta a szülők projekcióit és azonosult velük, ebből következőleg azt mondta, hogy „igen, én rossz vagyok”, vagy szembeszegült az ítélettel, és akkor azt mondta idővel: „ti rosszak vagytok”. Az első gyerek felnőttként úgy fog gondolkodni, hogy mindenki jó, csak én nem. A második úgy, hogy mindenki rossz, csak én nem. Viszont a kutya ott van elásva, hogy ez egy fekete-fehér gondolkodás, ahol az emberek vagy jók, vagy rosszak. Az első gyerek nem képes látni az emberekben a rosszat, vagy nem mer szembenézni a ténnyel, hogy valaki lehet rossz is és jó is egyszerre, és saját magában sem látja a jót, tehát, hogy lehet jó és rossz is egyszerre. A második gyerekkel is ez a gond, csak fordítva. Ő képtelen látni a világban és az emberekben a jót, és saját magában a rosszat. Ezt hasításnak nevezzük. Az első gyermek felismerése, hogy nem az én szememben van a világ összes gerendája. A második gyermek felismerése pedig az, hogy jé, van a szememben egy gerenda, de semmi baj, ez tök izgi, most felfedeztem egy olyan világot, ami eddig önmagamban ismeretlen volt. Az igazi önismeret, önmagam valódiságának a megtalálása az eddig különváltan álló részek eggyé tétele. Én vagyok az, aki jó és rossz; vagy rossz és jó. És itt elkezdődik egy újradefiniálási folyamat. Mert közel sem biztos, hogy amit jónak gondoltam, az valóban jó, és amit rossznak gondoltam, az valóban rossz. Ennek kihatása van arra, ahogyan a világot látom, de leginkább ez a kihatás abból következik, ahogyan magamat látom ebben a differenciálódásban.

Ha valakinek sikerült kivennie a saját szeméből a gerendát, általában már tudja, hogy ez egyedül nem megy, ehhez szakember segítségére van szükség. Egy szemészre. És ekkor értem meg azt, hogy más szemében vájkálni nagyon veszélyes dolog, mert lehet, hogy a másik megvakul áldásos tevékenységem folytán. Főleg, ha úgy próbálom kivenni a másik szeméből a szálkát, hogy a szememből kilóg egy gerenda. Magyarán, úgy próbálom megoldani a te életedben felismert problémát, hogy a saját életemben nem oldottam meg. Lehetetlen vállalkozás. Ebből csak ítélkezés születhet, mert csak az az ember képes empatikusan, érzéssel, gyengéden hozzáérni a másikhoz, aki már maga is átélte ezt. És akkor is csak abban az esetben, ha a másik kifejezetten megkér rá, hogy segítsek már kivenni a szeméből a szálkát. Mert más szemében vájkálni valójában intim tevékenység. Nem nyúlunk mások szemébe anélkül, hogy a másik erre megkért volna, és csak ha ebbe mi is beleegyeztünk. Mert akkor tudjuk, mit is vállaltunk magunkra.

Megmentőszerep

7ec06d31435729.565033df5ef7b

Vedd el az életem, mert nem vagyok jobb elődeimnél – mondja Illés, mély depresszióban. Jobb meghalnom, mint élnem. Van ebben a mondatban valami mély tragikusság. A tragikusság a viszonyításból fakad. Adott egy mély, önmagammal szembeni elégedetlenség, egy alkalmatlanságérzet, ami valamihez viszonyítva alakul ki. Illés az elődeihez viszonyít. És a szerepértelmezése is egy, az elődeihez viszonyított szerepértelmezés. Egy örökölt szerep. Szerep, ami apáról fiúra száll. Szerep, amit a család és a társadalom szab ránk. Illés esetében ez a megmentőszerep. A megmentőszerep arról szól, hogy én, mint aki mindenki másnál erősebb kell, hogy legyek, arra hívattam, hogy megmentsem a többieket. Az életem árán is megmentsem őket. Gyakran ez abba torkollik, hogy még akkor is meg akarom menteni őket, ha ezt ők nem is akarják. Sőt, alapvetően az van, hogy senki sem akarja, hogy megmentsék. Vagy talán még így pontosabb: hiába is akarja valaki, hogy megmentsék, valójában minden ember megmenthetetlen egy másik ember által. A megmentőszerep a játszma része. A megmentőszerep fenntartja azok helyzetét, akiket meg akar menteni. Logikus, csak gondoljuk végig. Van valaki, aki úgy érzi, hogy tehetetlen, hogy rászorul arra, hogy valaki más cselekedjen helyette. Ez nagy valószínűséggel egy gyerekkori szerep. Ugyanolyan szerep, mint a megmentőé. A megmentő megment, a megmentésre szorulót pedig megmentik. A megmentő élete mások megmentésében ég el (burn out), a megmentésre szoruló meg a megmentők váltakozásában, akik sorban, lassan, de biztosan elégnek. Az történik, hogy mindketten csapdába esnek. A saját szerepük csapdájába. A megmentő nem tudja megmenteni azt, aki megmentőre vár, és a megmentőre váró azzal, hogy másoktól várja azt, hogy megmentsék, benne marad a helyzetében. Örökölt szerepekről van szó, amelyeket az elődök adományoztak a gyerekeknek. Illés jobb megmentő szeretne lenni, mint elődei, mint ahogyan valószínűleg a megmentésre várók is jobb megmentésre várók lesznek. Mind jobban akarunk valakit megmenteni, annál valószínűbb, hogy nem fog megmentődni. Mind kevésbé próbálunk megmenteni valakit, annál nagyobb az esélye, hogy saját maga kezd valamit a helyzetével. Amikor már nem akarok másokat megmenteni, mert belátom, hogy lehetetlen vállalkozás, lassan rádöbbenek, hogy valójában nekem van szükségem megmentésre. Ez nem jelenti azt, hogy akkor én is egy megmentőre várok, vagy legalábbis biztosan nem egy másik emberre. Ilyenkor adom meg magam, és azt mondom: bár jobb akartam lenni, mint elődeim, pont ugyanolyan lettem. Vajon hány generáción át hangzott el ez a mondat újra és újra? A probléma a viszonyításban van. Olyan leszek majd, mint az apám. És valóban olyan lesz. Jobb nem, hiszen ez egy szerep. Soha nem leszek olyan, mint az apám, mondja, és az ellenkezője lesz. De amikor valaki azt mondja, hogy soha nem leszek olyan, mint az apám, akkor ott mindig valami végletesen rosszról van szó, egy végletesen rossz szerepről, amivel a gyerek nem akar azonosulni, mert látta a következményeit annak a szerepnek. Viszont ez nem jelenti azt, hogy akkor a gyerek jó utat választ, amikor azt mondja, hogy soha nem leszek olyan, mint az apám. Mert egy végletek miatti rossz szerep ellentéte egy másik végletek miatti rossz szerepet eredményez. Az erőszakos férfi fia megfogadja, hogy ő soha nem lesz olyan, mint az apja, és ezért nem él az egészséges határtartáshoz elengedhetetlenül szükséges agressziójával sem. Még azzal az agresszióval sem, ami önmagam megvédését szolgálja. Mert az agressziót, erőszakos apja miatt eredendően rossznak ítéli. A rossz szerep ellentéte egy másik rossz szerep lesz. Olyan akarok lenni, mint az anyám, és valóban azonosul a lány a szereppel, és aztán csodálkozik, hogy ugyanaz a végeredmény. Lehet, hogy ez a mondat soha nem kerül kimondásra, de valahol a gyerek mindig meghoz egy döntést, hogy a szerep mellett vagy ellen foglal-e állást. A másik lány azt mondja magában, talán kimondatlanul, talán kimondva, hogy én soha nem leszek olyan, mint az anyám, aki annyira gyenge volt és engedékeny. És a lány elveszíti a nőiességét, vagy inkább azt mondhatjuk, hogy meg sem találja. Sokkal inkább az apját fogadja el szerepideálnak. Mint ahogyan az előző fiú meg az anyját. Az agresszív apa szerepére válaszul a fiú inkább passzív-agresszív lesz. A passzív-agresszív anya szerepére válaszul a lány inkább nyíltan agresszív lesz. A probléma a viszonyításban van. Mint ahogyan a fenti mondatban Illésnél: Nem vagyok jobb elődeimnél. Hogy a szereppel azonosulva próbáljuk tökéletesíteni a szerepet, és így jutunk el életünk egy pontján oda, hogy nem vagyok jobb az anyámnál, vagy az apámnál. Vagy a szerep ellentétét valósítom meg, de mindkettő tekintetében a szülők alkotják a viszonyítási pontot. A probléma az, hogy a legtöbb olyan gyereknek, aki azt érzi, nem lett jobb elődeinél, olyan szülei voltak, akik két végletet alkottak. A végletesen agresszív és a passzívan agresszív. Az erőszakos és a behódoló. Az érzéketlen és könyörtelen, illetve a gyáva és megalkuvó. Pökhendi és arrogáns, és az önbecsülésében sérült, komplexusos. És ezek a szülők általában maguk állítják vagy-vagy választások elé a felnövekvő gyereket azzal, hogy a harmónia hiánya miatt a gyerekek az összetartozó dolgokat, a kettő egyensúlyát képtelenek felismerni. Erő és alázat. Erő és erőtlenség. Felelősség és szabadság. Önuralom és játékosság. Felnőtt-szerep és gyerek-lelkület. Férfiasság és nőiesség. Egyesített formában jöhetne létre egy egész a gyermekben. A szülők így nevelnek félembereket, akik azt mondják majd, nem vagyok jobb elődeimnél. Helytelen a viszonyítás. Viszont jó a mondat. Ezzel a helyzettel tud Isten kezdeni valamit. A helyzet ugyanis az, hogy amíg a szüleim mondják meg a saját szerepeikkel, hogy ki vagyok én, az újjászületés, amiben én önálló személyként, leválva a szüleimről, megszülethetnék, elmarad. Akár olyan akarok lenni, akár pont olyan nem, valójában az határozza meg, hogy ki vagyok, hogy ők kik. És így jutunk el a mondatig: nem vagyok jobb elődeimnél. Vedd el az életem, mert jobb meghalnom, mint élnem. És a megoldás épp ez. Meghalni a szerepeimnek. Meghalni megmentőnek lenni. Amelyik mag nem hal meg, egyedül marad, de amelyik mag meghal, sok gyümölcsöt terem. Illés úgy érzi, egyedül van, csak ő igaz, és Isten azt mondja neki, hogy tévedsz, Illés, mert van hétezer ember, aki hozzád hasonlóan a jó utat keresi, a kiutat. A megmentő Isten. Illés történetében is. Isten elrendezi a dolgot, amit Illésnek nem sikerült. Az egész világ, az egész emberiség megmentésének a terhe valóban depresszióhoz vezet. Hogy rajtam múlik mindenki megszabadulása, megmenekülése. De ez valójában nincs is. Ez egy elég nagyképű önértelmezés, még akkor is, ha átgondolatlan, és nem tudatosan megélt szerep. Nem vagyok megmentő. Nem tudok senkit sem megmenteni. Nem kell jobbnak lennem elődeimnél. Mert ha jobb akarok lenni, óhatatlanul ugyanolyan leszek, mint ők, és ha sikerül „jobban” olyannak lennem, akkor ez leggyakrabban azt jelenti, hogy még rosszabb leszek. A hamis megmentő szerep beteggé teszi a lelket. Kiég az, aki benne él. Mert a szerep mögött elhervad a lélek. A szerep börtön, amibe azok zártak, akik beleállítottak ebbe a szerepbe. Nem én vagyok a megmentő, nem én vagyok a messiás. Isten menti meg az övéit. Engem is. Kihámoz a szerepből, és felszabadít a megfelelni akarás, vagy a lázadás kényszeréből, és új viszonyítási pontot ad. Nem kell sem jobbnak, sem rosszabbnak lenned elődeidnél. Én nem az elődeidhez mérlek téged. Nekem te egyszeri és utánozhatatlan vagy. Leveheted a szereped, a világ nem fog elveszni, és te is megszabadulsz. Így lesz a megmentőszerepből megmentett-szerep. De a megmentett-szerep már nem kényszeresség, hanem elengedés és szabadulás.